Viszonylag rövid időn belül ez a második Bulgakov bemutató a Gárdonyi Géza Színházban (korábban: Iván, a rettentő, 2008 – rendezte Szegvári Menyhért).
   Vegyünk két nézőt! Egyikük a regényt nem olvasta, a színházban egyszerűen csak szórakozni vágyik és nem bánja, ha „A selyemcipő” bonyolult összefüggései és monológjai után most formás női test, váratlan és meghökkentő fordulatok, egy kis – a nézőteret is bevonó – felfordulás fogadja, s nem kell különösebben korrajz, sorselemzés megértésével bíbelődnie, az is elég lehet, ha önfeledten átadja magát az események folyásának, hasonlóan egy szórakoztató és a maga helyén létjogosult, bár az eredeti műhöz képest szükségszerűen felszínesebb képregény élvezetéhez.
   A másik néző olvasta a regényt, mélyen hatott rá a szatirikus ábrázolás mögött az alapos korrajz és az a varázslat és misztikum, ami az egészet áthatja. Most ezeket várja az előadástól is. Neki is be kell azonban látnia, hogy milyen nehéz feladat ebben az esetben a színpadi adaptálás, hiszen a terjedelmes cselekmény ráadásul három különböző szálon fut, az első Woland (a Sátán) és kíséretének Moszkvába érkezése és ott viselt dolgaik, a második egy szerelmi szál, az író, a Mester és szerelme, Margarita története, a harmadik az író bibliai tárgyú regénye. A három szál keresztül-kasul szövi egymást. Nyilván nem könnyű kiválasztani, mely részek kerülhetnek be az előadásba, s melyekre nem jut egyszerűen idő, mégis, a kimaradt részeknek köszönhető, hogy a kor, a háttér, amelyben minden történik  kevésbé markánsan jelenik meg, s ezzel összefüggően a Mester cselekedeteit kényszerűen mozgató rugók sem. „A legfontosabb, hogy az előadás ezt a többrétegűséget segítsen átélni, felidézni, felfogni és talán egy kicsit megfejteni is.” Megfejteni – ez nem sikerül maradéktalanul.
    „Csanádi Judit, díszlettervező szerint az előadás díszlete a labirintusban tévelygés örök, több   ezer éves mítoszát idézi, mai eszközökkel, a mi labirintusunkat. A labirintus nem a földi, fizikai világban létezik csak, a szellemi világokkal kapcsolódik össze. Ég és Föld feszül össze, hogy melyik tartja a másikat, erre mindenkinek magának kell megtalálnia a választ.” A fenti és lenti síkot végig összekapcsoló drótfonatok csak az előadás végén szakadnak fel. A Mester és kedvese számára megnyílik egyfajta kiút a labirintusból. „A fekete Woland ekkor – úttalan utat választva – beleugrott az űrbe, s egész kísérete nyomon követte. Eltűntek a sziklák, a köves térség, a holdsugárösvény, Jerusalaim városa. Eltűntek a fekete lovak is. A Mester és barátnője megpillantották a Woland ígérte hajnalt. Máris pirkadt, közvetlenül az éjféli hold nyomán. És a Mester barátnőjével mohos kis kőhídon ment át a reggel első sugaraiban.” (Részlet a regényből.) Addig azonban, amíg elérünk az előadás ezen pontjára, sokféle helyszínt kell megjelenítenie a díszletnek és ezt  úgy oldja meg, hogy több funkciójú kis tereket hoz létre. Furán hatnak viszont a repülési jelenetben látható és később az égő Moszkvát szimbolizáló házak. Mint ahogyan a levágott fej is (ennek esetében én nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy mintha aránytalanul nagy lenne az emberi testhez képest - vagy ez kifejezni lett volna hivatott valamit?). Mégis, a színpadképben, a jelmezekben (Berzsenyi Krisztina) megvan a lehetőség, hogy ne gátolják annak a mágikus hangulatnak a megteremtését, amely a regénynek annyira sajátja. Az előadás összessége azonban nekem ezzel adós maradt, kevésszer csillan meg az elemelkedettség, a varázslat.
   A szereposztás több helyen lehet meglepő a regény ismerőinek, mert a most látott karakter eléggé markánsan eltér megjelenésében vagy habitusában az ottanitól. Természetesen ez nem baj azokban az esetekben, amikor meg tud győzni, amikor hitelesnek tudjuk elfogadni.
   Különösen érdekes egyéni színeket láttam Schruff Milán és Hüse Csaba játékában.
   Kellemes a kísérőzene (zenei munkatárs Nagy Zoltán).
   Rendező: Csizmadia Tibor.
   Az említett két néző közül bármelyikben ismerünk is magunkra, érdemes elolvasni a könyvet, megismerkedni az eredeti cselekmény minden kimaradt szálával és a szöveg stílusa nyújtotta örömökkel, a remek humorral - vagy újraolvasni és újra felfedezni mindezt. De az előadásról sem beszélek le senkit – nézze meg, alakítsa ki saját véleményét - én is megnézem újra…
 (A külön nem jelzett idézetek forrása a Színház honlapja.)