1923 - Virginia Woolf,  a tragikus sorsú írónő hosszú gyógykezelése után elkezdi írni "Dalloway asszony" című regényét. 1951 - Laura, egy öngyilkosságra hajlamos várandós háziasszony meglepetésként férjének születésnapi ünnepséget akar szervezni, de teljesen belefeledkezik a véletlenül kezébe akadt regénybe. 2001 - Clarissa, a kiadótulajdonos AIDS-ben szenvedő barátjának, a költőnek akar meglepetés ünnepséget rendezni. Az első nő írja a regényt, a második olvassa, a harmadik átéli – így fonódik össze a sorsuk az Órák című (Michael Cunningham Pulitzer-díjas  regényéből  készült) filmben.

   Feledi János két éve készül rá, hogy  táncszínházi előadást hozzon létre az általa nagyon szeretett film nyomán, s most végre minden szellemi és gyakorlati feltétel együtt volt - azzal együtt, hogy a produkció költségeit maga állta. (Nagyon szimpatikus nekem az az őszinte öröm, amellyel fogadta a sikert, a  pozitív szakmai visszajelzést.)
   Persze, ha valaki minden előzetes ismeret nélkül szembesül azzal a leegyszerűsített, de gyakran elhangzó kérdéssel, hogy „És miről szólt?”, akkor nincs könnyű dolga. De gondoljunk csak bele, még prózai előadásokkal is megeshet, hogy a cselekmény elmesélése nehézséget okoz, itt pedig a tánc nyelvére kódolt cselekménnyel találkozunk! S ha ez - a zenével, fényekkel és más tényezőkkel együtt - megérint bennünket, ha tud szólni hozzánk, akkor minden rendben van.
   Az Idők folyamán megérint…   
   Milyen boldognak lenni? Milyen nőnek lenni?
Milyen meghalni? Ezek a kérdések és a  női lélek érdekli Feledi Jánost, s az, hogyan jut el valaki odáig, hogy öngyilkos legyen.
   Egy-egy fénynégyzet mind a három nő játéktere a stúdiószínház színpadán, ebben a valóságos négyzettel jelzett mikro-térben élik életüket. Először szólóban mutatkoznak be, később együtt is. Az előadást végigkíséri egy érdekes formai ötlet. A végül öngyilkos nő az első percektől az utolsókig amikor színen van, ha nem táncol, akkor ír. Krétával ír a falakra, később már a padlóra, a fénynégyzetekbe is… (A nézőtér bal oldalának szélén ülő nézők sajnos gyakorlatilag semmit sem tudnak elolvasni, látóterükön kívül esik. Ez nem befolyásolná feltétlenül az előadás megértését, élvezetét, de annyiban mégis zavaró, hogy megosztja a figyelmet, végig ott motoszkál a gondolat, hogy vajon mit írhat…) A betűk - a regény - megelevenednek a filmben, a fekete felületen táncoló fehér krétát követve fehér ruhás nők táncolnak a színpadon.
Az értelemmel és érzelemmel teli koreográfiát  Barta Dóra, Kulcsár Noémi, Horváth Zita és Feledi János (aki nemcsak a rendező-koreográfus, de táncosként is részt vesz az előadásban) mély átéléssel táncolja.
   Zene: montázs. Díszlet: Minorics Krisztián. Dramaturg: Lisztóczky Hajnal. Produkciós asszisztens: Lázár Rita, Ménes Rita.