Robert Burns 1788-ban írta meg egy skót népdalra For auld lang syne című versét. „Ez egy régi dal, amit sosem nyomtattak ki, még kéziratban sem jegyeztek le, míg le nem írtam, ahogyan egy öregembertől hallottam.” Dallamának és a régi szép időkre utaló tartalmának köszönhetően (az előadásban egészen más szöveg hangzik el) azóta is rendkívül ismert és népszerű az egész világon. Szöveg nélküli formájában fontos szerepet játszott az 1940-ben Vivien Leigh és Robert Taylor főszereplésével forgatott Waterloo Bridge című híres filmben. Ez volt a Gyertyafény keringő…
   Fontos szerepe van  Robert Katscher - Siegfried Geyer azonos című zenés vígjátékában is, itt azonban szerelmi – akarom mondani alkalmi – csábítások kísérője, helyzetek megoldója és egyben bonyolítója is. Nőbolond báró és behódolt nők, felszarvazott férj, ennyi elég is lenne a vígjátéki helyzetekhez, a történetet azonban még megcsavarja egy kis szobalány, aki szeretné egyszer (asszonya ruhájába és bőrébe bújva) maga is átélni azokat a sikamlós élményeket, amelyek sajnos csak az úrinők kiváltságai és egy inas, aki ugyan hasonló cipőben jár (belőle meg „báró” lesz), mégis intellektuálisabb lény, az egyszer az életben legalább úrinővel való kapcsolat vágyát nála árnyalja világban betöltött helyének elfogadása mellett a kitörés vágya.     
   Akkor ez most egy olyan mulatságos helyzet? A kérdés a második felvonásban hangzik el az inastól, de vonatkoztassuk most az egész előadásra! A válasz igen, a közönség hálás, kacag, tapsol. És miért is volna az olyan nagy baj, ha van egy előadás, amely nem akar semmi mást, csak gondtalanul, könnyedén, gondolkodtatás nélkül szórakoztatni? Ilyen is elférhet egy-egy a többi között. Moravetz Levente rendezése feszes ritmusban pergeti e cél szolgálatában az eseményeket.
  Szerintem azonban egyáltalán nem mindegy, hogy melyik szereposztást láttuk - számomra világos különbség van a kettő között, köszönhető pedig ez elsősorban a két inasnak. Rácz János rutinos szórakoztató – gondoljunk csak vissza kicsit például Jancsi szerepére Ábrahám-Földes-Harmath: Viktória című operettjében -, kihasznál minden hangsúly, hanglejtés, mimika, mozgás, tánc lehetőséget a közönség megnevettetésére, ezeken az estéken kicsit a bohózat-szerű előadásmód felé viszi el társait és az előadást. Endrédy Gábor már csak fiatal korából adódóan sem rendelkezhet ekkora rutinnal, de ezt kompenzálja, hogy az ő megformálásában Gaszton inkább valóságos, hétköznapi ember, mindenki által ismert érzésekkel, vágyakkal, bizonytalanságokkal – szerethető, rokonszenvet ébresztő személyiséggel.

   Egy apróság a végére. Az előadás gongütéssel kezdődik, mint az általános szokás volt a színházakban még nem is olyan régen. A magam részélő imádom! Régi szép idők!

Báró: Csengeri Attila, Ozsgyáni Mihály

Gaston: Rácz János, Endrédy Gábor
Mária: Záma Andrea, Kascsák Dóra
Vali: Dér Gabriella, Sata-Bánfi Ágota
Tölgyfalusy Tölgyesy Titusz: Vókó János, Sata Árpád
Pipi: Szilágyi Olga, Sas Éva
Péter: Tóth Levente, Lisztóczki Péter

Rendező: Moravetz Levente
Díszlettervező: Bényei Miklós
Jelmeztervező: Molnár Gabriella
Fordító: Szántó Armand,Szécsén Mihály

Fotók: gardonyiszinhaz.hu