Általánosan igaz, hogy egy-egy új színházi produkció a közönség elé kerülésekor még nincs igazán a legjobb formájában, az az állapot néhány előadással később következik be. Ez hol markánsabban, hol kevésbé vehető észre. A premierek különös izgalmát adja viszont, hogy (eltekintve a nyilvános főpróbától), akkor lehet először lemérni a fogadtatást. O’Neill Utazás az éjszakába című drámáját a bemutatón és az azt követő 3. előadáson láttam. A második alkalommal meggyőzőbbnek találtam. De igazából arról szeretnék most írni, hogy mit tapasztaltam a nézőtéren.
   Szomorú, hogy vannak, akik már eleve esélyt sem adnak komolyabb műfajoknak, kizárólag csak a könnyed szórakozás helyének tekintik a színházat, s ha dráma bemutatóról van szó, el sem jönnek. Annak ellenére, hogy az utóbbi évek műsorpolitikája szem előtt tartotta a könnyű szórakozás iránti igényt, s a musical, operett, vígjáték bemutatók mellett – legalábbis a nagyszínpadon, de a közönség döntő része (köztük valamennyi bérletes) oda jár, s nem a stúdióba – többnyire olyan darabokat állított színpadra a „nehezebb” műfajokból is (Az öreg hölgy látogatása, Rómeó és Júlia…), amelyek mégis könnyebben befogadhatóak s van bizonyos népszerűségük.
   Ezek után következett az Utazás az éjszakába. Jó, hogy következett – mondom én -, mert színesítette a műsorpalettát és mert a színháznak igenis nem egyszerűen a szórakoztatás a feladata, hanem szembesítés „az élettel”, és az a jó, ha minél szélesebb skálán mozognak (korban, szerzőkben, műfajban, stílusban) az előadások. Az a jó, ha ezt egészen könnyed formában is és nyersen, mellbevágóan, elgondolkodtatva, felkavarva is teszi. Akkor is, ha színházhoz csak az elmúlt néhány évben szokott közönség számára sokkoló lehet ez a nyersesség, hangosság. A színház ilyen is!