Baráti beszélgetés során került szóba, hogy milyen messzire látnak el a színpadról a színészek. Általában csak a legelső sorokig – mondta beszélgetőtársam -, s bizony még a legrutinosabbakban is feléled egy kis plusz feszültség, idegesség, ha ott ismerős arcot látnak.
   Mindezt tudva mit tegyen az, aki ráadásul még kritikákat is szokott írni, ha szegény feje épp az első sorban szeret ülni a legjobban? Dehogyis akar ő bárkit idegesíteni, de hát több oka is van rá… Például szívesen nézi közelről az arcokat. Szereti azt a sajátos, összetéveszthetetlen színpadszagot, ami azonnal megcsapja, amint a függöny felmegy.  De van egy egészen prózai ok is, tudniillik ott esik a legkényelmesebb ülés az egész színházban. S ha írásom alanya, aki ezúttal történetesen magam volnék, hozzá még igen gyakran is megy, akár tizen-valahányszor is megnézve egy előadást, akkor csak reménykedhet benne, hogy nem okoz túl nagy galibát. Annál is inkább, mert szeretné hinni, hogy hétről-hétre megjelenő írásaiban sikerül érzékelhetővé tennie a jóindulatot, azt a hozzáállást, amelynek eredője nem az, hogy lássuk, mit rontanak el, hanem: lássuk, mivel szereznek örömet! Vannak, akikkel lazább, másokkal szorosabb, tán azt is mondhatom, baráti kapcsolatban állok a társulatból, de egyaránt tisztelek és becsülök mindenkit, aki erre a mesterségre adta a fejét, és mindent megtesz azért, hogy nekem, a nézőnek adjon valamit. Évek során szerzett tapasztalataim meggyőztek róla, hogy a Gárdonyi Géza Színház minden színpadon látható és a háttérben dolgozó tagját ez az akarat fűti.
   Hibák nincsenek is talán?  Természetesen vannak. A kritikának azonban nézetem szerint nem a vad ledorongolás, hanem a segítő, továbbvivő, a javítás lehetőségének esélyét növelő figyelemfelhívás a feladata.
   Lassan befejeződik az évad, de volt annyi emlékezetes előadás, színészi teljesítmény, hogy  lesz miből meríteni a nyári emlékidézéshez. A legutolsó bemutatót is szeretném még egyszer megnézni.
   Már csak az a kérdés: hová üljek?!