Nézzük egymást...
   Két szembeni oldalán a térnek, de közösségben. “A szép ott van, ahová tartozik valaki.” Erre a két órára tehát épp itt.
   Néznek bennünket... Rezzenéstelen, merev tekintetű arcocskák. Bábok. Csodák csodájára mégis szólni tudnak hozzánk, mert nemcsak fontos részei, de részesei is a történetnek. Idomulnak megalkotójukhoz és gazdájukhoz – az pedig hozzájuk. Időnként maga is olyan mint egy báb. Feltesz valami fura parókát és marionettfiguraként táncol úgy, ahogyan sorsa rángatja. Néz az a kisgyermek is onnan fentről, a vasúti hídról. Befolyása, ellenőrzése megkerülésével semmi sem történhetik. Le nem veszi szemét rólunk.
   Nézik egymást...
   Szavakon túl, tekintetekből olvasnak gondolatokat, így kérnek. De ha a könyörgő szem nem elég, hát éppen ki is mondják: “Isten, törődhetnél egy kicsit velünk is!”  Halálos komolyan mókázva hintáznak a halál csontjain, hallgatják, mit énekel az arany Nap, reménykednek reménytelenül. A megsemmisülés előtti percekben minden más megszűnik számukra, a megtisztító tűzben kelve egybe szemük örök hűséget fogad.
   Nézzük őket...
   Életkortól függetlenül együttérzőn és megrendülten, drukkolva értük, de egyszersmind a fiatal színészekért is, hiszen szakmai bemutató ez az este, egy amerikai darab világpremierje, Szíki Károly rendezésében. Itt vannak a kritikusok, sőt a Csontok szerzőnője is egyenesen Amerikából. Időnként rápillantok, úgy tetszik, szereti az előadást. (Lesz majd persze beszélgetés is, el fogja mondani, hogyan tetszett.) Folyik az előadás egyfajta filmszerű technikával, snittek követik egymást a színpadon, videoklipre emlékeztető képsorok a képernyőkön, vetített képek a háttérben, a vizuális kultúra formanyelve és eszköztára azonban nem főszereplő, csak eszköze a törekvésnek, hogy biztosan lássunk is ebben a falak közé kényszerült, bezárt világban.