Maár Gyula verse

   Tavasz lett végre! Talán ez a legjobb alkalom arra, hogy végiggondoljuk, hányszor születik újjá a művész, aki estéről estére elénk áll, szórakoztat, gyönyörködtet, felemeli szívünket, lelkünket. Milyen különös, misztikus is ez a hivatás!
   Ki másnak adatik meg, hogy egyszemélyben lehessen koldus és király, vagyis az emberi létformák végleteinek megformálója, átélője? Igen ám - hallom szinte az ellenvetést -, de van egy nagy hátrány is, mégpedig az, hogy nem változtathat. A rosszat, a bűnt is ugyanúgy kell estéről estére elkövetnie és nincs feloldozás, nincs megtisztulás.
   Csakugyan nincs?! A színész azzal, hogy megmutatja nekünk, mi az, amit rosszul tett az adott figura, segít, hogy magunk elkerüljük a hasonló életcsapdákat. Tanít okosabbnak lenni, emberhez méltó módon élni. Itt a megtisztulás, itt a katarzis! Közben pedig maga is tiszta marad, hiszen jót cselekedett.
   Nem könnyű a színészi lét. Ezerféle ember jellemvonásait kell magában hordoznia, azt is alaposan kell ismernie, amivel maga nem azonosul. Nagyfokú érzékenységre, ismeretbeli és lelki gazdagságra van szüksége, másképp hiteltelen volna mindaz, amit elénk tár. Roppant nagy a felelőssége és ennek tudatában élnie sem hétköznapi teher,  nem könnyű elviselnie. Így aztán időnként a színpadon kívül is játszhat kicsit, de hiszen számára színpad az egész világ. A mottóban idézett Maár Gyula vers szépen kifejezi ezt az attitűdöt, és azt is kicsit, amit igazi színházrajongó néző érez. Ez az élete, hisz benne! Ezért vállalja nap mint nap a fárasztó, sokszor keserves és kínokkal teli újjászületést a színész, és ezért tart ki mellette hűségesen a néző.