Talán tíz éve, hogy a Miskolci Nemzeti Színház bemutatta Shakespeare Rómeó és Júlia című darabját, Mihályi Győzővel s Igó Évával a címszerepben, Szikora János rendezésében. Hatalmas siker volt, televízió- és rádiófelvétel is készült róla. Sokan és kimerítően méltatták az előadás erényeit, a színészi teljesítmények mellett kiemelten foglalkozva a  díszleteknek, jelmezeknek, kísérőzenének, azzal a ritka harmóniába forrott  egységével, ami az egészet olyan varázslatossá tette. Reneszánsz életöröm sugárzott az előadás  minden  pillanatából,  a  szerelem és az élet  igenlése volt  a meghatározó  érzés,  amit a tragikus végkifejlet sem nyomhatott el.
   Ismertem akkoriban egy nyolcadikos általános iskolai osztályt, amelynek diákjai nem éppen a meghatódásra való hajlamról, az érzelmek befogadására való nyitottságról voltak híresek. A tananyagban viszont éppen a dráma következett, itt volt a jó alkalom megnézni, rájuk hogyan fog hatni az előadás. Elkísértem őket én is. Odafelé a buszon vajmi kevés nyoma volt érdeklődésnek. Dráma… Shakespeare… Csakis olyan estének nézhetnek elébe – gondolták -, amit kénytelenek elviselni, azután majd sürgősen elfelejtenek.  Nem így történt.  Megfogta őket a játék és az azt körülvevő színpadi környezet. Voltak már így együtt színházi előadáson, de az kevésbé volt szerencsés alkalom. Most végre láttak is nemcsak néztek és erre az volt a  legfényesebb bizonyíték,  amikor a hazafelé tartó úton maguk  közt  és velünk  felnőttekkel is az átélt élményről beszélgettek.
   Ezért fontos, hogy a színház rendszeresen műsorra tűzzön előadásokat, amelyek a legkisebb korosztálytól kezdve fokozatosan megtanítanak jelképrendszereket, színpadi jelzéseket mindig magasabb és magasabb szinten érteni és érezni, azaz nézőnek lenni. És ezért fontos az, hogy legyenek olyan felnőttek, szülők, pedagógusok, akik elviszik gyermekeiket a színházba.
   Sokszor megesik velem, hogy valakivel beszélgetve szóba kerül, hogy ezt vagy azt az előadást már sokadszor fogom megnézni, s az illető csodálkozik, miért teszem, „ha egyszer már láttam”. Furcsa dolog ez… Senkinek sem jut eszébe azt kérdezni, miért nézünk meg újra mondjuk  egy szép festményt,  miért  hallgatunk meg ismét egy kedves dalt. Mindenki számára nyilvánvaló a válasz: azért, mert tetszik. Vajon miért  ne  lehetne  ugyanígy  színházi előadások esetében is?
   Újra elmegyünk, mert tetszett, mert a katarzist szeretnénk újra átélni, s erre nincs más mód, mint ez.
   Van azután még egy szempont, amiért érdemes többször is megnézni egy-egy előadást. Próbálják ki egyszer!  Mindig rá lehet csodálkozni olyan részleteire, szövegrészeire, finom megoldásaira a produkciónak, amit első ízben nem is vettünk észre, vagy csak felületes benyomásunk volt róla, s most fedezzük fel.  Különösen igaz mindez akkor, amikor a szövegkönyv  maga is  „bonyolult”,  teli utalásokkal,  rávezetésekkel,  de működik a dolog könnyebb darabok esetében is!
   Nézni és látni az életben sokszor nem egészen ugyanaz. A színházban sem. Ha Önök birtokában vannak mind a két képességnek, sokat segíthetnek azoknak, akik most tanulják.