Én olvasok az arcotokról, nézők. Aki a befogadás, az élmény iránti őszinte várakozás szándékával jön, azt szeretem. Aki magamutogatásból, arra haragszom.
   Nincs sok időm, tehát minden pillanatot kihasználok. Nagyon figyelek, s tudom, hogy ki az, aki nem csak néz, de lát is engem. Mert igenis én is itt vagyok! Szerény kis tagja a társulatnak, néha mellőznek is teljesen, de legtöbbször mégis kapok egy rövid szerepet. Rövidet, de fontosat. Én kezdem és fejezem be az előadást! Szeretem, amikor elkalandozik rajtam a tekintetetek. Olyankor tudom, hogy már nem a külvilágra gondoltok, már azonos hullámhosszra hangolódtunk. Amikor pedig elhagyjátok a nézőteret, és egy pillanatra még visszanéztek, akkor úgy érzem, már az új találkozást várjátok. Ilyenkor nekem is sokkal könnyebb kivárnom, míg az ügyelő majd újra engem szólít:
   - Függöny!