Néhány néző arcán zavar, tanácstalanság látszott. Megtéveszthette őket a műfaji meghatározás: „mesejáték”, előtte a „tragikus” jelző elkerülhette figyelmüket.
   Meglepetést okozhatott, hogy az előadás erre helyezi a hangsúlyt.  Férfi és nő  egymás birtoklása iránti vágyából fakadó  ellentétének  és  az  odaadás  vágyának  konfliktusa mellett itt fontosabb a  figyelmeztetés a gonoszság jelenlétére, még olyankor, amikor nem várnánk. Egy angyalarcú fiatal hölgynél például.  Mindvégig szorongva nézzük az előadást, és nem jön el a várt megkönnyebbülés, a végén sem felhőtlen örömünk, mert nem feledhetjük, hogy addig mennyi szörnyűség történt, mennyi szenvedés és emberélet volt a boldog vég ára. Nem hihetjük igazán, hogy a gonosz megtisztult és angyallá változott, a szerelem a jellem felett is győzelmet aratott.  Maguk a szereplők sem látszanak boldognak, holott minden számítás szerint ujjonganiuk  kellene, mégis mintha inkább töprengenének, fürkészve vizsgálják egymás szemét, igyekezvén kiolvasni belőle, mindezek után mi vár rájuk. Tartós lesz-e örömük, megszabadulhatnak-e a múlttól, vagy közéjük furakodik és mindent újra összekuszál.  A boldog vég inkább csak vég.
  Horgas Péter díszletének fontos eleme a háttérben Peking városfala, s rajta a korábbi kérők karóra tűzött feje. Bármilyen jelenet zajlik, nem szabadulhatunk a levágott emberfejek látványától. Kalmár Katalin jelmezei inkább a meseszerű jelleget erősítik, viszont segítenek is ezzel az ellentmondást nyilvánvalóbbá tenni.
   A nyílt szín sarkaiban ütőhangszeresek foglalnak helyet.  Igen fontos részei az előadásnak. Látszólag  tán nem sok közük van az eseményekhez, hangszereik  izgató, feszültségkeltő ritmusa mégis szervesen kapcsolódik a darab belső ritmusához, illetve nagy segítség a helyszín atmoszférájának megteremtésében.
   A leginkább szokatlan a mozgások koreográfiája.  A kínai és a névről talán ismerős japán kabuki  színjátszás a tánc, ének és színjáték keveréke.  Minden mozgás gondosan és a hagyományokra támaszkodva koreografált. Az éneklő hanglejtéssel elmondott szöveg, a valóságot karikírozó mozdulatok, maszkok jellemzik. Lengyel Pál rendezése megkísérel mindebből annyit használni, ami elegendő ahhoz,  hogy megismertesse  a nézőt e távoli színjátszás hagyományaival és kifejezésvilágával. Mégis ez a törekvés lehet másik lehetséges oka a tanácstalanságnak, hiszen mindez gyökeresen más, mint amit az európai színjátszáshoz szokott ízlés megkíván. Noha vannak hasonlóságai a commedia dell’arte-val, sőt egy-egy pillanatra még a mi vásári bábjátékaink is eszünkbe jutottak. Gőz István, a mozgástervező érdekes egységét teremti meg testtartásnak, fejmozdulatoknak, gesztusoknak, szereplőkként eltérően hol gazdagabban, hol visszafogottabban. Mindez akár külön elemzés tárgya is lehetne.
   A Turandot mindenképpen értékes előadás, de elsősorban azoknak ajánlanám, akik nem idegenkednek meghökkentő, szokatlan megoldásoktól sem.