Amy amerikai lány. Hosszabb időt töltött Magyarországon, itt ismertem meg. Néhányszor eljutott színházba, Egerbe is. Eleinte csekély volt a nyelvtudása, odasúgott mondatokkal kellett segítenem, később már a szöveg nagyobb részét értette. Él­vezte ezeket az estéket, még kedvenc egri színművésze is volt. Ami­kor rokonai meglátogatták, őket is elvittük, történetesen egy Shakespeare-előadásra. Annyira tetszett nekik - akik egyetlen szót sem tudtak magyarul, hogy azt mondták, a látottak hatására új­ra el fogják olvasni a darabot. Egyetlen dologgal nem voltak kibékülve. Kinn ugyanis nem divat az a fajta egy ütemre felcsattanó, pontosan ugyanabban a pillanatban összeverődő tenyereket kívánó taps, mint nálunk. Egyszerűen nem értették, miért nem fe­jezheti ki minden néző örömét, elragadtatottságát a maga egyéni módján, miért kell ezt a merev rendet követniük. “Magyar taps” — mondták. Tetszéssel nézték viszont, amikor a nézőtéren az utolsó nézők kivonulása után a széksorokat azonnal kezdték védőborítóval letakarni. ­Náluk ez nincs, s mindjárt fordítottak is a szón: ,,Taps a magyaroknak”