aárossy Kinga "A Nőt" játssza Fotó: Novák Mari

        Két hármas. A szerény színpadon két férfi és egy nő, a nézőtéren három hölgy. A piros, a fe­hér, meg a kék. Már nem egé­szen, de még fiatalok. Jól emlé­kezhetnek az ifjúkor legszebb szerelmes élményeire. Időnként összenéznek, néha elmosolyod­nak, de korántsem mindig ugyanakkor. Pszichológusok szerint az öltözködés, a kedvelt színek sokat árulnak el a tempe­ramentumról, a rejtett gondola­tokról is. A színpadi jelmezek jel­lemzőereje mindenki számára nyilvánvaló, de valóban miért is lenne az élet más területein érvénytelen ez a megállapítás? A piros ruhás talán maga is vett egyszer némi biztatásra egy nagy lélegzetet, és tett is a boldogságáért. A fehér vágyhat a felsza­badultság bátorságára, de kötik ártatlansága hitének béklyói. A kéknek lehettek merészen romantikus, de egy ponton mindig a józan megfontolás korlátaiba ütköző élményei.
     Az előadás Ellen-je tetszhet mindhármuknak. Egyesít min­den nőt. A színésznő is minden porcikájával ,,A Nőt” játssza, tisz­taságot, vágyat, a férfiért vívott küzdelmet, lemondást és újra­kezdést, testiséget. Szerelem? Nem is tudom... Igen, ott van az is, de bujkál. A többi mögé rejtőzve csak egy-egy pillanatra dugja ki a fejét, hogy azért ne fe­ledkezzünk meg róla sem. Nem tehet mást, így írta meg a szerző.
   És a férfiak? Vajon melyik típust érezhetik közelebb magukhoz a nézőtéri trió tagjai? Ők melyikük mellett döntenének a gyorsan változó, önmaguk ellentétébe csapó helyzetekben?  Lehet egyáltalán meg­fontoltan dönteni, amikor a szerelem a tét, vagy a mérle­gelés  már vitathatóvá is teszi az érzés őszinteségét? Murray Schisgal férfialakjai nem rendel­keznek annyira általános érvé­nyű vonásokkal, mint a nő. Könnyebben köthetőek a saját ismeretségi körünkben fellelhe­tő konkrét személyekhez, bár megformálóik igyekeznek az egyediben az általánost is felmu­tatni.
   Gyakran késztet mosolyra az előadás. A rendezés ránk bíz­za, hogy a felszínen maradunk-­e, vagy vesszük a fáradságot, és elgondolkodunk azon, tulajdon­képpen milyen sok szomorúság is van ebben a játékban. Hány meg hány szerelmes, de boldog­talan percünkben éreztünk ha­sonlóan, mint azok, ott fent a színpadon. A szerző és az előadás együttes szándéka szerint öngyilkosság, gyilkossági szándék, faképnél hagyás, reménytelenség ide vagy oda, mégis vígjátékról távozik a közönség.
   Kifelé menet a piros, a fehér, meg a kék hölgy is vidáman beszélhet ki mindent és mindenkit. Darabot, színészt, közönséget. Nem hallom ugyan, de hisz ízig­-vérig nők. De éppen ezért ott­hon, elalvás előtt talán ők is felsó­hajtanak:
   - Szerelem? Oh...

(Az előadás Murray Schisgal: Szerelem, oh című darabja volt, az Agria Kisszínpad előadásában)