A városka  világ egy eldugott szegletében feküdt,  ahová csak a napfény és a holdsugár tudott behatolni, mások előtt pedig örökre rejtve maradt – de így volt ez jól. Melegszívű, kedves, néha kicsit furcsa,  érzékeny emberek éltek itt, valamikori színészek és színésznők mindannyian, akik jutalmul kerültek ide,  amiért oly sok örömet szereztek az embereknek. Nem hatolt be hozzájuk a nagyvilág lármája, nem voltak itt rendbontások, nem létezett betegség, semmi sem zavarta itteni létüket. Mindenki boldog volt, még akkor is, ha néha  sírtak  egy  kicsit,  néha fájt  nekik  is valami,  hiszen erre is  szükség van ahhoz, hogy az örömet igazán értékelni tudjuk. Az egész város, amelynek  macskaköves utcácskái, különös, ódon  házai az öreg ablakokkal és kilincsekkel a színház köré épültek, tehát az egész város, minden és mindenki állandóan álmodozni látszott. A levegő is álmokkal és vágyakkal volt teli, ott hancúroztak, lebegtek a csipkés háztetők felett. A lakók itt sohasem aludtak. Nappal az új  álmokat gondolták ki.  Ezek, amikor a napfény átadta helyét a hold ezüstjének megelevenedtek, és a színházban – minden este díszelőadás volt! – mutatkoztak be a közönségnek. Ha siker volt, akkor méltóvá váltak arra, hogy a nagyvilágba is kijussanak, rátaláljanak az emberekre,  örömet  vagy épp  szomorú  szépséget  hozva  nekik. Reggelig még megálmodójukkal táncoltak – mert előadás után minden éjjel tánccal búcsúztatták  őket -, aztán szétröppentek, s ha egy fiúba vagy egy lányba bújtak bele,  akkor  mindjárt meg is született egy új szerelem.
   A városka lakói valaha vagy nagyon boldogok vagy nagyon boldogtalanok voltak, de már lecsendesedtek bennük a valamikori nagy viharok. Elraktározódtak az érzelmek, de erősebben, el nem múlóbban, mint más közönséges halandókban – hiszen ők művészek voltak. Feszítették őket, nem hagytak nyugtot nekik, mintha azt suttogták volna: A tiéd vagyok ugyan, de  mégis mindenkié.  Gyerünk, álmodj újra, engedj színpadra, mutass meg! Ezt kellett tenniük, és ők boldogan engedelmeskedtek.
   Minden évben kerültek ide új lakók is, hogy milyen úton-módon, azt senki sem tudta, de nem is volt fontos.  Ott voltak, jó szívvel befogadták őket és velük az új szerelmeket. Mert tulajdonképpen erről szólt itt az élet. Szerelemről. Mesebeli díszletekbe, emberfigurákba, színházba, művészetbe. Minden és mindenki szerelmes volt, még a Nap és a Hold is, és mielőtt helyüket a másiknak  átadták volna, sugaraik egy pillanatra összefonódtak, s az álmok ezen a fényúton indultak az éjszaka és a reggel a határán a nagyvilágba.
   A városka létezik ma is. Varázsa, lakóinak üzenete belebújik lelkünk minden zugába, halk hegedűhangon zümmög, selymesen simogat.
   Hallhatod… ha jársz színházba.