Méltán büszke lehet a szerző erre a költőien szép darabra, a színház pedig a produkcióra, amelyet meghívtak a skóciai Edingborough Nyári Színházi Fesztiváljára. Igazából leírni lehetetlen az élményt. Ül a néző és átéli a szerelmet minden szépségével, fájdalmával együtt. Nem nézi - éli! Maga is részese, ahogyan az első percekben a későbbi szereplőket is egy színházi nézőtéren látjuk, mielőtt saját drámájuk következne. Borzong a néző, szó szerint hideg futkos a hátán, mert borzongatóan szép, ami körülötte történik. Minden idegszálunkkal részt veszünk az előadásban és működik minden érzékszervünk. Színeket látunk, érezzük a tenger illatát, s mintha mi is kezünkben tartanánk a kavicsokat, valóban éreznénk Cordélia vérének ízét. A zongora, a szaxofon érzékien szomorú sírása, a mondatok zenéje együtt csodálatosan megkomponált, feldúló, de végül lecsengő, megnyugtató zenemű. Átéljük az első mellett a későbbi szerelmeinket is, emlékezünk reménytelen és beteljesült várakozásainkra. Azt kívánjuk, bárcsak ne érne még véget az előadás, és amikor már valóban nincs tovább, még sokáig nem szabadulhatunk bűvköréből.


A darab szereplői és rendezője
 

   Igen nagyszámú és sokféle kelléket vonultat fel a rendezés (Szíki Károly). A természeti és ember készítette tárgyak, bábok, vetített képek régmúltat és mát egységbe kapcsolva teszik időtlenné a cselekményt, mint ahogyan időtlenül örök a szerelem élménye is. Körben a tér minden pontját kihasználja az előadás - a közönség a forgószínpadon ül -, így a nem is olyan nagy méretű színpadon jut hely intim tereknek és nagy távlatoknak, sokféle helyszínnek. A finom, lebegő pasztell-hangulathoz igen szépen illenek a föld, a természet színeit alkalmazó jelmezek, amelyeknek jellemzőerejük van, mint a nagynéni ruhájának elöregedő, barnába hajló bíbora, vagy Cordélia öltözékének a boldogság kék madarát idéző árnyalata.  Az egyetlen harsányan tolakodó szín az ifjak zászlajának vöröse, merthogy forradalmi események is zajlanak, de ezeket – bár a cselekmény szempontjából fontosak - mégiscsak betolakodónak érezzük a belső történések között.
    Hiába volna persze a legnagyszerűbb jelmeztervező (Csengey Emőke)  és a díszlettervező teljesítménye is, komoly művészi produktumok hiányában. 


Johannes, Altorjai Attila és Cordélia, Moravek Krisztina
 

   Altorjai Attila a szerelmes férfi érzéseinek, belső kínnak és örömnek fantasztikus skáláját tárja elénk. Előttünk törik meg fizikailag és lelkileg is. Moravek Krisztina és Tatár Gabi kettős szereposztásban Cordéliaként láthatók. Moravek Krisztinában több a tudatos vágy, erotika, lélekben-testben már felnőttebb, Tatár Gabi  kislányosabb, ösztönösebb, kevésbé alakítója, mint alanya az eseményeknek. Horváth Ferenc fokról fokra döbben rá, hogy a múlt sem volt olyan egyszerű és tiszta mint addig vélte, megtörik, de felülemelkedik önmagán. Deák Éva a nagynénit olyannak ábrázolja, aki nem fog összeroppanni. A tizenhat év után mindent - múltat és reményt is megkérdőjelező csalódás ellenére lélekben nagyon gazdag, büszke, erős asszony. Bajcsi Lajos fiatal férfi figuráját megérinti a szerelem, de elmegy mellette mégis. Elnyomja a forradalmi események hevülete. Később, érettebben már hiába keresi és véli újra megtalálni, ez már nem ugyanaz, s bár próbálja becsapni önmagát, ennek ő is tudatában van. Berzéki Krisztina Cordélia ellenpontja. Szerelme sokkal földönjáróbb, nem olyan komplikált, tudja, mit akar elérni, s ezért nyíltan, adott esetben szégyenkezés nélkül mindent megpróbál.
  A gondolatokban és érzelmekben gazdag, de egyáltalán nem könnyű darabot nem árt többször is megnézni, hogy az első találkozás élményéből felocsúdva teljesen magunkénak vallhassuk.



* A színpadkép részletét mutató fényképem nem volt a lapban megjelent írás illusztrációja.