Csendes még a színház, amikor beszélgetni kezdünk, de már érkeznek az előadás előkészítői, szereplői és egykettőre azt vesszük észre, hogy az ügyelő már köszönti is őket. Bizony nem a legideálisabb idő az elmélyült gondolatokra, ő mégis sietség nélkül, szívből jövő megfontoltsággal válaszol kérdéseimre. Örömmel vetem papírra A néma levente egyik főszereplőjének és a Lyukasóra című televíziós irodalmi  sorozat  állandó  résztvevőjének szavait.
    - Nagyon jó irodalomtanárom volt és én könnyen tanultam. Sokszor szerepeltem versenyeken, forgatnom kellett tehát a verseskönyveket, és ez a szokásom máig megmaradt. Hiányzik is, ha nem jut rá elég időm, bár  a Lyukasóra szerencsére rendszeresen „rákényszerít”, hiszen oda mindig keresnem kell valamit. Heltait is a verseskötete által fedeztem fel igazán – darabjáról természetesen tudtam, de nem játszottam még -, és nagyon meglepett, hogy bár inkább népszerű sanzoníróként ismert, versei – főként az idősebb koriak – milyen mélyek, komolyak. A másik meglepetés az volt, amikor megtudtam, hogy A néma leventét harminc évig írta. Azt hinné az ember, hogy egyetlen lendülettel született egy varázslatos, ihletett pillanat hatására. Egy eredetileg nem is happy end-del végződő és nem a mi tájainkon játszódó kis novella ötletéből alkotta meg – lenyűgözően. Drámai gyöngyszemnek tartom, amelyben olyan finoman lavíroz a vígjátéki jelleg határain, és ami annyira át van itatva finom költőiséggel és nyelvi bravúrokkal is, hogy ma is minden este újra rá tudok csodálkozni. Finom érzékkel találja meg az egyensúlyt, amikor kimondja, hogyan működik a férfi-nő kapcsolat. Nem ránt a sárba, de nem is emel éteri magasságokba. Olyan húrokat penget meg, amelyek korunktól függetlenül bennünk vannak, hisz mindnyájan vágyunk a szerelemre, a legnagyobb mozgatóerőre. Mint minden jó darab, ez is elvont példát állít elénk. Próbára teszi itt egymást a férfi és a nő, méghozzá igen kemény próbára, de mindketten állják – tehát valóban egymáshoz valók! Mai életünkből sajnos egyre inkább hiányoznak a próbatételek, amelyekre pedig nagy szükség volna, elsősorban magunkkal szemben. Megvizsgálni, mire vagyok én képes a másikért. Pedig ha valamiért megharcolunk, ha küzdenünk kell érte, akkor lesz az igazán drága és fontos számunkra. Heltai darabjában mindez benne van – és a felszín alatt még sok fontos kérdés, becsület, adott szó szent volta, csak ki kell nyitni a szívünket, amikor gyönyörű zengésű sorait mondjuk, hallgatjuk, s akkor biztosan megérint.
   Időközben már a nézőtér is megtelik, magam is lemegyek, hogy újra megnézzem az előadást. Felmegy a függöny. Ráczkevei Anna már a színpadon van. Sugárzik szeméből a hit abban, amiről a ma esti darab mesél. Kedves Közönség! Ugye, szép esténk van?