Függöny, taps - nem viszik túlzásba. Az ember töpren­geni kezd, miért nem lehetett együtt iélegeznie Ferdi­nánddal, Lujzával és a többiekkel? Miért, hogy nem érez igazi katarzist? Végül is a drámát minden fonto­sabb részletében elénk tárják - bár a húzásoknak kö­szönhetően halovány hiányérzetünk támad időnként a kontinuitást tekintve, de a színészi alakítások terén már jóval nagyobbak a gondok. A skála a nagyon jótól az igen furcsálhatóig terjed, de az általános hangulat, erőtlenség még a jobbakra is hatást gyakorol. Lélek. Az hiányzik az előadásból, anélkül pedig - játszhatnak a színpadon bármit - meghal az egész. Akinek köszönhető, hogy mégis megnézhető, az első­sorban Nagy András. Amikor ő megjelenik, arra az időre csakugyan feszültséggel telik meg a színpad. Fel­sóhajtunk, na végre, van kiért, miért izgulni. A pozso­nyi főiskolai hallgató a cAliguLÓ-ban mutatkozott be az egri közönségnek, és tehetsége már akkor vitathatat­Ian volt. Az ő Ferdinándjának valóban természetesek és hihetőek a mondatai, gesztusai, de sajnos mindent egybevetve ez is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy valami olyasféle megindultsággal  hagy­hassuk el a színházat, mint az tettük mondjuk A vágy villamosa premierjét követően. Beke Sándor rendezésének, Erkel László (Kentaur) díszle­teinek vannak ötletes elemei. Egyértelműen szépek - és szépen kivitelezettek - a jelmezek (szintén Kentaur).