Ha arra gondolok, mi okoz örömet egy színházigazgatónak, a legfontosabb az, hogy olyan színházat irányít-e, ahová jár a közönség. Ha ezt tekintem, akkor egri színházigazgatónak lenni nagy öröm. A gazdasági bajok, költségvetési visszafejlesztések bennünket nagyon megkínoztak. A tavalyi évadban a dolgozók 16 százalékát el kellett küldeni. Még az a veszély is felmerült, hogy megszűnik az önálló társulat. Ez a tendencia azonban nem lehetett, nem lehet komoly. Ez a város nem ajándékba kapta a színházát. Megküzdött érte. A lakosság túlnyomó többsége akarta, sok ember tett nagyon sokat érte. Ez a régió évtizedekre visszamenően híres a színházszeretetéről. Miközben a fővárosban arról panaszkodnak, hogy 40-50 százalékkal esett vissza a látogatottság és miközben ez az arány országosan is 20-25 százalék, nálunk gyakorlatilag emelkedett. Amikor én idekerültem, öreg kollégáim azt mondták, hogy ez egy fantasztikus közönség. Jó, jó, majd meglátjuk – gondoltam, de valóban így van. Az alaparculat, amit megpróbálunk, hogy művészszínháznak és népszínháznak kell lennie, populárisnak és érthetőnek, minden műfajt magába foglalónak, s el kell találnunk, hogy melyik közönségréteget mivel kínáljuk meg. Én erre esküszöm, azt gondolom, ez a titka mindennek, s hogy ez nem megalkuvás.  Amikor egy darabhoz fogunk, mindig azt mondom a kollégáimnak, hogy az első pillanattól tisztázni kell, mit akarunk mondani a közönségnek, meg kell tudnunk közelíteni őket. Én nem hiszek abban a tendenciában, amely nem a közönségnek akar játszani, hanem üzen egy másik színháznak, kritikusi elvárásnak, divatnak.