Nem is tudom… Miközben nézek egy előadást, általában körülbelül már sejtem, mit is fogok majd írni róla. Most pedig zavarban vagyok. Az előadás persze jó – vitathatatlan. Abban nem vagyok biztos, hogy mindenki érti majd ezt a koncepciót. „A magyar közönségben az eddig játszott előadások kapcsán az a kép alakult ki, hogy az őrnagy a sátán, és az őt befogadó Tót család báránylelkű és feddhetetlen. Ezt a koncepciót az egri előadással megkérdőjelezem. Teszem ezt azért, mert szerintem vége a fekete-fehér jellemábrázolás korszakának. A világ és az emberek körülöttünk nem ilyen sematikusak. Nincs vagy-vagy igazság. A valódi igazság kiderítése persze nehéz feladat” – fejtette ki a rendező, Kincses Elemér (m.v.). Nekem úgy tűnt, sokaknál inkább a komédia irányába mozdult a tragikomédia. Engem, személy szerint meggyőzött ez a felfogás.
   Áts Gyula őrnagya valóban be tudná látni, hogy a Tót család nem feltétlenül mindenben és minden pillanatban őt akarja követni, nem ő tehet róla, hogy fiuk féltése kivetkőzteti ezeket az embereket önmagukból. Bessenyei Zsófia – Tótné – figurájának kell talán átmennie a legnagyobb átalakuláson, hiszen a feltétel nélkül tisztelt férjjel szemben most más valakinek kénytelen folyamatosan pártját fogni. Csonka Anikó cserfes Ágikája fog fel legkevesebbet a valódi tétből. Számára az őrnagy nem annyira a megmentés eszköze, inkább egy másik, számára távoli, de vonzó világ képviselője. A darab alcímében szereplő „tragikomikus” jelzőt legjobban Csendes László játéka fejezi ki. M. Horváth József postása nem is olyan félkegyelmű. Őrült, de a maga szempontjából racionális viselkedése mögött több a bölcsesség mint a többiekben együttvéve. Kiemelem még Venczel Valentin Cipriáni professzorát.