Szomorú az alaphelyzet, volna min elkeseredni. Egy emberi élet függ ostoba, kegyetlen törvényektől és a vak szerencsétől. Ha talál valakiket, akik nem csak megkönyörülnek rajta, de vagyonukból is hajlandók áldozni a megmentésére, akkor életben maradhat, ellenkező esetben meg kell halnia. Sorsa pedig eddig sem kényeztette, elveszítette feleségét, gyermekeit, most is éppen őket keresi. Kell ennél több ok szomorúságra és komor gondolatokra? És mégis vígjáték! És mégis minden jóra fordul! Gali László rendezése pedig az első perctől előrevetíti a boldog véget. Színes mediterrán világot látunk, ahol az emberek harsányan és vígan, a reménytelennek tűnő helyzetek megoldásában is bizakodva élik életüket, derűvel, humorral, akarva és akaratlanul játékkal, egymás iránti megértéssel. Oly annyira színes világ, hogy hamar meg is feledkezünk szegény Aegeon sorsáról, s csak nézzük a két ikerpár tagjainak sorozatos összetévesztéséből fakadó nem kis bonyodalmakat. A rendező persze időről-időre emlékeztet azért, látjuk néhány pillanatra az előtérben vagy a háttérben, amint rója kilátástalan útját, megkötözve, segítőkész emberek után kutatva. De vajon valóban ennyire gondtalan és vidám az ephesusi polgárok élete? Nem, mert ott vannak a törvények, amelyeket már érintettem és egyébként is, az emberi sorsok itt is, mint mindenütt a világban tőlünk független dolgokon is múlhatnak. Akár bábjátékos a marionett-figurákat, úgy „rángathatnak” bennünket is a körülmények, s lehetünk kénytelen néha egészen különös és érthetetlen események tehetetlen szereplői lenni. Vizuálisan is jelzi ezt a gondolatot az egyik – két jelenetet összekötő – kis betét. De ahogyan „minden miértnek megvan a maga azértje”, úgy itt is minden kialakul, tisztázódik, a félreértések megoldódnak, az elveszettnek hitt család is megkerül és a herceg is eltekint a kegyetlen törvények alkalmazásától. A közönség pedig miután végigkacagta az – egyébként szünet nélkül játszott – előadást, önfeledten ünnepli a színészeket.
   Él, mozog, lélegzik, örül és komédiázik mindenki – és minden a színpadon! Még a díszlet központi elemét képező ajtórendszer is önálló életet látszik szinte élni, részt látszik venni a komédiában. Ötlet ötlet hátán, sziporkázik a rendezés, anélkül, hogy bárki is arra gondolna, jóból is megárt a sok. Ellenkezőleg, várjuk, mi jöhet még.
   Legtöbb lehetősége a felszabadult játékra a két ikerpárnak,  közülük is elsősorban a két szolgának van. A két úr közül Fésűs Tamás keményebb, felelőtlenebb, Tunyogi Péter lágyabb, romantikusabb. A két szolga viszont mintha lelkükben is inkább ikrek volnának. Balogh András és Szíki Károly lendülete sokat segít az előadás sodrának fenntartásában.
   Radó Denise felesége lágy asszonyiság és délies temperamentum keveréke. Húga, Moravek Krisztina kicsit háttérbe szorul ebben a mozgalmas házban, nem csoda hát, hogy szeretné a mégis kínálkozó lehetőséget ki is használni.
   Réti Árpád belefásult már a hosszas kutatásba, nem küzd igazán életéért.
   Igen derűs perceket szerez Deák Éva kurtizánja. Életmódjával elégedett, fanyarul okos, a váratlan helyzetek humorát értékelő szelíd-huncut nő.
   A díszlet oly kevés, hogy szinte már nincs is, mégis remek! Minden helyszínben elfogadható, s meglepően sok mindenre jó. Lehet benne elbújni s váratlanul előbukkanni lent és fent, megjelenni valahol „az égben” vagy épp lesüllyedni is. Érzékeltet szűk teret és távlatokat. A jelmezek tarkasága már a nyitó képben majd a jelenetek közötti kis játékokban is emlékeztet a „kinti” világ tarkaságára, amelyben még ezt a tulajdonképpen képtelen történetet is lehetségesnek érezzük.  Az erőszakolt aktualizálást nem kedvelem, ha van aktuális mondanivaló, annak a néző számára anélkül is ki kell derülnie. Itt egy szódásüveg és egy öngyújtó teremtett kézzel is fogható kapcsolatot korunkkal, ezek végül is nem voltak tolakodóak, őszintén szólva én nem is vettem észre őket, csak amikor másodszor néztem meg az előadást. Aldobolyi Nagy György jegyezte a zenét.
   Akik nem látták az előadást, azoknak azt javaslom, menjenek el! Az nem lesz tévedés!