Hogyan? Micsoda? – kérdi örökké a nagypapa, s alighanem ezt kérdi az első negyedórában az a néző is, aki nem szokott hasonló stílusú darabokhoz.
   „Összevissza” beszélnek a szereplők, kusza, érthetetlen eseményekről és azok következményeiről, abszurd drámára emlékeztetően, teátrális gesztusokkal, habos nyugalmat idéző pasztellszínű díszletek, de nyugtalanító-zöld háttér előtt.
   Hogyan? Micsoda?
   Azután minden fejben összeáll lassan a kép és kirajzolódik, hogy a börtönt a maga fizikai valóságában is egyedül megismerő Szabóky Zsigmond Rafael  talán a legszabadabb az egész díszes családban, mert éppen ő az, aki átvitt értelemben így vagy úgy, de mindenkit börtönben tart. Mindenki tőle függ és mindenki sorsa, élete az ő habitusának és magatartásának van alárendelve. Ő persze másként véli, természetesnek tekintve mindezt, ellenszolgáltatásul a családjáért hozott „áldozatokért”. S bár a stílus később sem változik, az előadás mégis egyre konszolidáltabbnak tűnik. A partnerre történő odafigyelés persze a színpadon mindig nagyon fontos, de itt egy pillanatnyi megingás is széttörné az előadás egységét. Ez a tény pedig igen biztos kezű rendezést igényel (Szegvári Menyhért, Jászai-díjas, m.v.).
   A nagypapa? A nagypapa – M. Horvát József – talán titokban mégis érti, ami körülötte zajlik, s csak menekül a szenilitásba  talán nem. Döntse el minden néző maga! Hagyjuk a nagypapát!