1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is, akár huszonvalahányszor. Színházi tárgyú írásaim, kritikáim a Heves Megyei Nap színházi mellékletében 1995-96-ban jelentek meg rendszeresen, de a melléklet megszűnése óta is előfordultak különböző lapokban, ma pedig internetes portálokon. 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői, Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatott, büszke vagyok rá. Mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik a színház csodálatos világában. Magamat is erős szállal ehhez a világhoz tartozónak érzem. 2010.04.05-én indítottam a blogot. Remélem, kiérdemli az Olvasó folyamatos érdeklődését. J.F.
Jórészt szakmai közönség körében láttam a stúdiószínházi bemutatót, s rokonszenves volt nézni, mint szurkolnak társaik sikeréért.
Fejünk fölött ott függött díszletként a tudás almája, s valóban tanulhattunk is a vérbő középkori vásári komédiából (ismeretlen szerzőtől) és a rafináltabban, de szintén nyersen szókimondó Peter Weiss darabból. Örök és általános magatartási formákkal szembesültünk – hogy ki-ki meghatározhassa hozzájuk való viszonyát.
A Pathelin Péter prókátor alakjai nagyon is igyekeznek aktív szerepet vinni sorsuk és mindennapjaik alakításában, míg a Mockinpott úr kínjai és meggyőgyíttatása című egyfelvonásos címszereplője személyes szuverenitását is elveszti a saját jól felfogott érdekében történő alkalmazkodás törekvésében és szinte bábbá válik. Az első esetben pasztell árnyalatú színek közt harsányabb, a másodikban rikítóbb ruhák és tárgyak közt visszafogottabb, de értelmezésre késztetőbb játékkal volt dolgunk. A kettő rokonságát a rendezés részben azonos szereplőkkel is jelezte. A stúdiószínpad intim tere segített közel hozni a végül vizuálisan is megjelenített gondolatot: valamennyiünkkel fordulhat úgy a sors, hogy hasonló cipőben kell járnunk.
Friss hozzászólások
Archívum
