Bosszankodtunk március hatodikán az előadás után a ruhatárosok “produkcióján”. Nem mi voltunk az egyetlenek...
   Meg nem szoktuk, de nem is újdonság, hogy igyekeznek a kabátok kiadását a lehető leghamarabb letudni. Talán még meg is értjük, hogy igyekeznek ők is haza, de valami határnak azért illnék lennie, nem? Többen álltunk még ott várva hiába, miközben nézhettük, hogy ők már veszik kabátjukat és el is hagyják az épületet. Nem kérem, nem arról volt szó, hogy mindenkinek van közülük egy szakasza és csak azok mentek, akik már kiadták a hozzájuk tartozó kabátokat. Ment ott bizony egyetlen kivétellel mind. Az is, akihez mi is “tartoztunk” volna, cseppet sem érdekelte őket sem az egyetlen társuk aki állta tovább a rohamot, sem a közönség. Mi azután a kocsinkhoz tartva utolértük őket, akkor már egyáltalán nem siettek, ott beszélgettek a színház közelében, kényelmesen sétálva. Amihez persze nekünk már semmi közünk. De ami odabent történt – illetve nem történt -, azzal kár rontani egy kellemes színházi este hangulatát!