„Viszonzatlan szerelmek és a történelem nagy fogaskerekei közt őrlődő porszem-emberek sorsa a darab két alappillére” – mondta Gali László, az előadás rendezője. Többé vagy kevésbé, de valóban igaz is ez az előadás minden részletére. „Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arc mögött van.” – írja a szerző a regény előszavában. A rendezés igyekszik ezt az arc mögöttiséget láthatóvá tenni, megértetni. A szereplőket itt a regénynél inkább látjuk érző embereknek, az előadásban kevésbé egy történelmi tabló alakjai. Attila – Csendes László – kevésbé az a tévedhetetlen, tanácsokat ritkán igénylő uralkodó. Megosztja gondjait környezetével. Zéta – Tunyogi Péter – úgy hesegeti el vakon magától azt, ki pedig őt igazán szereti, mint az életben nem egyszer láthatjuk. Dzsidzsia – Csonka Anikó – érzékelteti a kislányból nővé válás, a szerelem elmélyülésének folyamatát is. Emőke – Deák Éva – büszkesége mögül kibújik az esendőség.
   Egyszerű, néhány építménnyel, tárggyal jelzett, de a kort fantáziát megmozgatva ábrázolni tudó díszletek közt zajlik a cselekmény. Néha jön egy pont, amikor a látvány is gazdagabb, amikor kicsit pihen az elme és inkább önfeledten csodálkozik rá például a lakodalom szertartására vagy a táltosok lenyűgöző jelenetére.