Holmicska, kávécska… A mama szereti becézni, kicsinyíteni a dolgokat. Tehetetlenül nézi felnőtté váló leányai küzdelmét élettel, sorssal, jövendővel. Fiút szeretett volna mindig, de hiába. A fűszeres fiát tekintette sajátjának, pubinkónak hívta. Azután amikor a pubinkó végleg elszakadt tőlük, átvitte szeretetét a rokon adótisztre – a becenévvel együtt. Lányait nem is szereti talán? Természetesen igen. Kínokat okoz neki fájdalmuk, de segíteni nem tud rajtuk. Kicsinek érzi magát a feladathoz. Azok kitörni igyekeznek az ő kis zárt világából és ez már túl sok neki. Az ő tehetetlenségénél talán csak a papáé a nagyobb, aki szinte tökéletesen kívülállóként él a családban, csak a látszat szintjén őrizve családfői szerepét.
   Egyáltalán nem vidám ez a történet.
   A látszólagos boldog vég – Nelli házassága – is keserű lemondás valójában, a másik két lánynak pedig még ennyi sem adatik. Kedvesük elhagyja őket, illetve elesik a háborúban. Sírnak a darabban, nem is keveset! A szerző érdeme, hogy ennek ellenére a közönség sokat nevet. A szellemes párbeszédek, a poentírozás el-elfeledteti, hogy milyen keserű is a valóság. Tán jól is esik mások lelki nyomorán mosolyogni.
   Csík György díszlete (ő a jelmeztervező is) zárt utcarészlet valahol a város végén, ahol a lakókon kívül nem fordul meg más, esély sincs ismerkedésre, kitörésre. A jelmezek és a világítás nagyon szép harmóniában állnak ezzel a térrel. A forgószínpaddal megoldott színváltáskor mintha mindent vérvörös fény öntene el, baljós, de legalábbis reménytelen hangulatot előrevetítve már az előadás elején is, amikor még bármi lehetne a kimenetel. Az utca végi fény felé induló három lány a befejező pillanatokban egyformán feketében van. Nelli is, aki pedig ténylegesen a legkevésbé sem gyászol, inkább örömre volna oka, hiszen végül csak megfogta magának az adótisztet, de hát pótcselekvés csak az a győzelem. Önáltatás – vagy még annyi sem, csak a lehetőségek és vágyak köztv feszülő ellentét egyetlen lehetséges feloldásába és az ifjúság visszavonhatatlan elmúlásába való beletörődés.
   A papa M. Horváth József. Mintha a Hagyd a nagypapát világából sétált volna át ide, a megírt figurák rokonságából természetszerűleg következve, de új színekkel gazdagítva az egyébként itt is meglehetősen szűkszavú szerepet. Kedves, mindenkihez lojálisnak lenni igyekvő, lelke mélyén bohém atyuska.
   A mama Ribár Éva. A családot összetartani akarás és a kezéből kicsúszó, általa befolyásolhatatlan történések közti bátortalan, legfeljebb egy-egy sírásban kitörni merő őrlődés nagyon szép megformálója.
   Nelli: Dimanopulu Afrodité. Kemény, határozott, eltökélt akkor is, ha  közben ott bujkál szemében a lágyság, szeretetreméltóság, gyengédség – de esélye sincs rá, hogy megtalálja azt a férfit, aki mindezt megérzi benne. Okos nő, réges-régen tudatában annak, hogy reményei remények is maradnak.  Ettől megkeseredett, ezért gyűlöli még saját magát is.
   Lujza, a középső lány Tatár Gabi. Színészi eszközök széles skáláját használja!
   Húga, Böske: Nádasy Erika.  A 18 éves bakfis-félig felnőtt szertelenségével, áradó érzelmeivel ellenpontja nővérei habitusának. Szökell, vibrál, kacag, táncol, felforrósodik körülötte a tér.
   Ifjú Biky, a költő és egyben Lujza hűtlen kedvese Hüse Csaba. Böske ideálja, a hadnagy Bácsatyai Gergely. Mindkettőjüknek csak egyetlen jelenet jut, de a lányok sorsának, szemléletének alakulásában döntő szerepet visznek. Hüse Csaba költője sohasem volt igazán szerelmes a lányba, csak költészete ihletőjeként volt rá szüksége. Bácsatyai Gergely félénk és elfogódott ifjú hadnagya pedig eleve érzi a lehetetlenségét ennek a kapcsolatnak.
   Nelli zsákmánya, Komoróczy igazi balek. Horogra akad és azt hiszi, a Szerelmet találta meg, pedig már mindkét kisebb lánynál ezt hitte, de kudarcot vallott. Tunyogi Péter a szöveg lehetőségeit felnagyítja, kiemeli és a közönség ezt hálásan fogadja.
   Biky bácsi - Dánffy Sándor megrendítően keresi a Szalay családnál annak a fiúi szeretetnek a nyomait, amit az ifjú Biky őnáluk inkább tanúsított, mint saját otthonában.
   A temetkezési vállalkozó epizódjában Bakody József most is saját, külön kis drámát formál.
   Jenő háziasszonyaként Váli Zitát láttuk. Ismert típust jelenít meg hitelesen, harsány és kárörvendő, a részvét teljes hiányára utaló magatartása mégis valahogyan kívül marad az általános hangulaton.  
   Szegvári Menyhért rendező mesterien bontja ki az ellentéteket és finoman sejteti a párhuzamokat. Nosztalgikusan borzongató estét kapunk, amelyen visszavedlünk egy kis időre pubinkóvá, gyermekkorunk és ifjúságunk érzelmekkel, külvilággal, sorssal küzdő, magunkért harcoló hajdanvolt lényévé.