Átlag hetente fordulok meg a Gárdonyi Géza Színház előadásain. Széles rálátásom, reális képem van tehát az évad alakulásáról. Látok hétköznapi és hétvégi, bérletes és bérletszünetes előadásokat egyaránt. Van valami, amiben sajnos egyre inkább hasonlítanak ezek az esték, a félig telt házban. Azt is egyre többször látom, hogy szünetben elmegy a közönség, sőt újabban már megesik felvonás közben is. Szomorú az, amikor egy színházban – ahol a néző az előadás szerves része – nagyon kevesen vannak. Akarva-akaratlanul, de biztos, hogy befolyásolja a színészi játékot is. Lehet, hagy a statisztikák szerint nagyobb az érdeklődés a látott képnél. Bérletes előadásokon kiváltképp, hiszen a bérleteket megvásárolják még az évad elején. Papíron tehát van közönség, de a valóságban nem jönnek el! Vannak bérletes ismerőseim Egerben is, vidéken is. Mind többüktől hallom, hogy jövőre nem kellene megújítani, majd vesznek jegyet egy-egy estére, illetve hogy a miskolci színházhoz pártolnak át. Szünetekben is sok elégedetlenkedő megjegyzést lehet hallani.
   Az én véleményem szerint van igazság ebben is, de van egy öngerjesztő folyamat. A viták elsősorban (de nem egyedül) a Caliguló és a Kutyakomédia körül dúlnak. A szerzők névsora az évadban – Barta Lajostól Háy Gyulán és Gyurkovicson át Schillerig rangos, egyetlen színháznak sem kellene szégyenkeznie vele, és mégis… Pedig valamennyi produkcióban lehetett találni figyelemre méltót, érdekeset. Csak éppen a kelleténél aprólékosabban kellett keresni. Nem volt azonnal nyilvánvaló, nem jelentkezett átütő erővel, nem vált a közönség ügyévé. Értékest – mondom én… de azt is érzem és értem, hogy valóban megszállottnak kell lenni ehhez és a színház-szeretésnek olyan fokával kell bírni, amivel azért a közönség nagyobbik fele – tisztelet, becsület nekik is színházpártolásukért! – nem bír. Így türelme is kevesebb elviselni az évad megpróbáltatásait. Az említett öngerjesztő folyamatot pedig abban látom, hogy terjed a szóbeszéd és sokan automatikusan, vakon hisznek neki, már esélyt sem adnak az előadásnak, hogy esetleg elnyerhesse tetszésüket. Elkerülik a színházat. Ez a legnehezebben védhető magatartás igazi színházbarát részéről.
   A műsorrend ebben az évadban a korábbiakétól markánsan eltérő értékeket preferál.  Tegye, ha a színháznak az a meggyőződése, hogy ezeket kell előtérbe helyeznie, de a néző kegyeinek elnyeréséhez akkor igen magas színvonalú előadásokat kell produkálni ahhoz, hogy ezek meggyőző ereje segítsen őt a maga oldalára állítani. Sajnos azonban most, amikor lassan már vége felé közeledik az évad, és még nem volt közönségsikert aratott produkció (a nagyszínpadon, mert a stúdióról külön kellene beszélnünk), általános elégedetlenség a jellemző. Ez nem jó. Félek, sokan valóban elpártolhatnak.
   Talán segíthetne egy beszélgetés a legrendszeresebb nézők, közönségszervezők részvételével, ahol kötetlenül, a színház vezetésének és a másik oldalnak jószándékú, a közös célért és szerelemért , a Színházért folytatott eszmecseréje során meg lehetne mindezt beszélni, s a levonható konzekvenciákat – elvek feladása nélkül, de valahogyan érvényesíteni.