Volt egyszer egy országos visszhangot kiváltó miskolci előadás, amit az idő megkoptatni azóta sem tudott, Mihályi Győzővel és Igó Évával a címszerepben, csodálatos reneszánsz mese Szikora János rendezésében. Már a díszlet hangulata megfogott; s ma is látom magam előtt a Mab-monológ rejtélyt, misztikumot, borzongó vágyakozást elegyítő megoldását.

No nézd, a Mab királyné járt tenálad,
A tündérek bábája, oly parányi
Alakban jön, mint városi szenátor
Mutatóujján a gyűrűs agátkő.
Aprócska, kis könnyű fogatba hajt át
Az emberek orrán, mikor alusznak.
A kerekek küllője nyurga pókláb,
A hintó födele egy szöcskeszárny,
A hámja finom pókháló-fonál,
Gyeplője a hold lucskos sugara.
Ostornyele tücsökcomb, rost a szíja.
Csöpp, szürkementés szúnyog a kocsis,
Félakkora, mint a kövér kukac,
Mit rest cseléd az ujjából vakar ki.
A kocsiváz egy üres mogyoró,
A mókus eszkábálta, vagy a vén szú,
Kik ősidőktől tündér-kocsigyártók.
Így robban át a szeretők agyán
Éjente, és az álmuk szerelem,
Udvarló térdén, s udvarlás az álma,
Fiskális ujján, és az álma pördíj,
Nők ajkain, s álmukban csókolódznak.
De Mab ha mérges, szájuk hólyagos lesz,
Mivel a habcsók nékik is megárt.
Nem egyszer udvaronc orrába vágtat,
S az erre már kitüntetést szagol,
Máskor dézsmás malacka farkhegyével
Csiklandja az alvó papocska orrát
És az plébániáról álmodik.
Majd átrobog a katona agyán
És álma sok-sok nyakszelés, spanyoltőr,
Les és roham, aztán öt ölnyi mély,
Jó-nagy ivászat; hirtelen a dobszó
Pörög fülében, fölriad, ocsúdik,
Kicsit szedi a szenteket az égből
S megint elalszik. Ő, a Mab királyné,
Lovak sörényét éjjel egybefonja,
Csombókos hajba süt varázsgubancot
S hogy szertebontod, az babonaság.
Boszorka ő, a lányt, ha háton alszik,
Megnyomja, terhet bírni így tanítja,
Hogy jól feküdjön majd asszony-korában.
Ő az, ki...

ROMEO                                                 
        Hallgass, Mercutio, hallgass.
Semmit beszélsz.

MERCUTIO
                Hisz álomról beszélek,
Amit csupán a henye agyvelő szült
És semmiből a képzelet koholt.
Matériája vékony, mint a lég
És csapodárabb, mint a szél, mi mostan
Észak fagyott keblén kacérkodik,
De nyomba megharagszik, délre rebben
S csorgó harmatba fürdeti az arcát.

   Ma is hallom fülemben csengeni a bál zenéjét, érzem, ott vagyok a kertben, amikor Júlia az erkélyre kilép. Ezekkel kellett versenyeznie egy egészen más felfogású előadásnak.
   A fel-felcsillanó költőiség és humor ellenére realistább, komolyabb, sőt komorabb itt minden. S ha díszlettel és zenével kezdtem, hadd tegyem ezt újra! A kecses építészeti elemeket formázó részek itt is azonnal teremtenek bizonyos hangulatot, de az egész játéktérre rátelepedésük és méginkább színük miatt nyomasztanak, előrevetítik a baljós eseményeket. A zene pedig siratja szomorúan a veronai szerelmeseket már akkor, amikor azok még boldogok. Kifejezetten nyugtalan, vibráló az előadás, mintha korunk minden elhatalmasodó tünete megmutatkozna a rendezésben (Beke Sándor), s ilyesféle gondolatokat kelt a fejekben: Tényleg így kell lennie? Én is ilyen vagyok? Hogyan cselekednék én a helyükben?
   Az én szívemhez közelebb állt a miskolci előadás, ha el is fogadom és meg is értem ezt a koncepciót is.

* Az egyik előadásra elvittem az osztályomat, s utána beszélgethettek a szereplőkkel. Közvetlenül, türelmesen válaszolgattak, nagyon komolyan véve a gyerekek könnyedebb és komolyabb kérdéseit egyaránt. Köszönjük Balogh Csilla, Bessenyei Zsófia, Kalmár Zsuzsa, Kascsák Dóra, Kelemen Csaba, Nagy András, Podlovics Lajos, Réti Árpád, Tóth Levente, Tunyogi Péter, Tűzkő Sándor kedvességét! S hogy mit mondtak mindezek után a gyerekek? Íme:
   - Nagyon jó dolognak tartom, hogy a színészek igazi énjét is megismerhettük.
  - Feri bácsi elintézte nekünk, hogy feltehessük a bennünk felmerült kérdéseket. Kedvesek voltak, néhány dolgon még együtt is nevettek velünk, sőt, ők is kérdeztek bennünket, közvetlenül, nem úgy vettek minket, mint gyerekek, hanem mint embert. Ez nagyon jólesett.