AZ UTOLSÓ KARÁCSONY A RÉGI SZÍNHÁZBAN
December 23. Itt állok az utcán, szemben az épülettel, amely úgy a szívemhez nőtt. Miért is? Hiszen szépnek, hangulatosnak, hívogatónak nevezni nemigen lehet. Nekem mégis kedves, mert én nézőként és kicsit azon túl is jól ismerem. Láttam itt számtalan előadást az évek során (többször is), bejártam már az épület szinte minden zugát és mindegyikhez fűz valami emlék. Megengedem most magamnak, hogy soroljak ezekből – ha úgy véled, untatna, hát ugord át Olvasó!
A színpad, a szent színház legszentebb szentélye, ahol a csoda minden este megszületik! Mennyi felejthetetlen este, a Salemi boszorkányoktól, La Mancha lovagjától és Charlie nénjétől át a Fehér házasságon, A vágy villamosán, Csárdáskirálynőn Liliomig, vagy a stúdió „tenyérnyi” termében a Vadkacsáig. És a nézőtér! Valamennyi részén ültem a sok év alatt, míg végleg meg nem állapodtam az első sor szélső székében, ahonnét szeretem közelről nézni az arcokat. De ismerem a mélységeket és magasságokat is. Jártam a zenekari árokban, a színpad alatt, a forgón, a világosító- és hangtechnikai helyiségben, voltam öltözőkben, a lenti büfében, a Titkárságon és adtam interjút televíziós műsornak az igazgatói irodában. Nézegettem az előcsarnok fotóit, elbeszélgettem Gárdonyi szobrával.
Én itt itthon voltam. Ezért fáj, hogy most lebontják és átépítik a színházat. Tudom én, hogy korszerűbb, praktikusabb, sokkal szebb lesz, örülök is ennek a változásnak, de el is vesztek most valamit, ami már csak bennem él majd tovább. De ott élni fog!
|