Szegvári Menyhért meg szokta találni rendezéseiben azt az egyensúlyt, aminek köszönhetően az ordenáré is vonzó, az extrém elfo­gadható, az erkölcstelen sem megbotránkoztató a színpadon, persze a hétköznapi, szokásos társadalomfelfogás szerint használva ezeket a pejorativ jelzőket. De vajon valóban mindig, minden esetben az az erkölcsös, a tisztességes, amit a társadalom egésze vagy egy-egy csoportja annak tekint, vagy fölébe helyezhető ennek a saját erkölcsünk, meggyőződésünk, s ha igen, a többség mennyire képes ezt toIerálni, mennyi s milyen következményét kell vi­selnünk különutasságunknak? Ez a kérdés óhatatlanul felmerül. Merész, sok­koló, megdöbbentő jelenetek sorából áll össze az előadás, de olyan ízléssel, őszinteséggel és empátiával színre állítva s eljátszva, hogy végső érzelme­inket iránta egyetlen szóban öszgezhetnénk: felemelő. Igen sok pedig a lehetseges buktató. Az elmegyógyintézet életének, a bent lakó sokszor igen súlyos állapotú emberek viselkedésé­nek naturális megjelenítése kényes egyensúlyon alapszik. Könnyű lett volna elmenni a felszínesség, sőt a ripacsság irányába.
   McMurphy szerepében Bregyán Péter intellektuális, jobb sorsot érdemlő lázadó. Tragédiája, hogy a - persze nagyon is alappal való - gyávaság, megalkuvás következtében nem talál elegendő követőre, s képtelen sorsfordításra. Pálfi Zoltán hosszú hallgatásában is szug­gesztiv erő, nemesség rejlik. Venczel Valentin másképpen intellektuális, mint McMurphy, nála ez az adottság műveltséggel és a világ bizonyos értelemben felsőbb rendű szemléletével párosul. Lisztóczki Péter, Fehér István, Korica Miklós meggyőzően ábrâzolnak egy-egy (egyébként a köznapi, a ,,kinti” életből is ismerős, hiszen hajszálon múlik a határ normalitás és őrültség közt) típust. Nagy Andrásnak jut az egyik legkényesebb probléma megjelenítése s az előadás legkényesebb jeleneteinek egyike. Dicsérendő, amilyen magától értetődően oldja meg. Rábl Róbert a színház ügyelő­jeként olykor kisebb szerepeket is eljátszik. Most jóval több időt tölt a színpadon, nem kön­nyű, hiszen egy ismételgetett mondat kivételével néma szerepben, s méltó társa tud lenni a töb­bieknek. Szarvassy Csaba Zsolt  a  legsúlyosabb ápoltak egyikeként Jézusnak képzeli magát, s újra meg újra átéli a keresztre feszí­tés kínjait - a többiek  ,,megfeszítését” is jelképezve egyszersmind. Úgy tudja ismételni két felvonáson át azt a néhány egyszerű mozdulatot, járást, arckifejezést, hogy mindvégig érdekes, meghökkentően vonzó marad. Az ápolószemélyzet főnöke, Ratched nővér – Dimanopulu Afrodité. Meg van győződve emberi nagy­szerűségéről, döntéseinek mindig helyes voltáról, magas fokú hivatástudatáról, holott valójá­ban szerelmes a hatalomba, mámorítja a mások feletti uralkodás, s tán rejtett, elfojtott szexu­alitás-hiány is motiválja ezt az attitűdöt, amelyben eleve izgató dolog nőként tejhatalmúlag uralkodni férfiak fölött. Réti Árpád valójában sokkal tisztességesebb orvosa, Jakó Beáta és Varga Orsolya inkább az orvos erkölcsrendjéhez tartozó nővére sem tudja függetleníteni magát Ratched nővér erős egyéniségétől, kötelesség­tudatnak álcázott terror­jától. Tűzkő Sándor és Várhelyi Dénes ápolójában nincs együttérzés, szórakozásuk tárgyának, gúnyolódásuk bármikor rendelkezésre álló céltáblájának tekintik intézetük lakóit. Fogarassy Péter és Bogdán István azok, a­kiknek nincs is igazi vi­szonyuk az ápoltakhoz. Egyszerűen csak végzik a munkájukat, nem különösebben törődve azzal, hogy ,,munkadarabjaik” élő, érző lények. Ketten vannak, akik csak egy látogatás erejéig érkeznek kintről, Candy és Sandra – Varga Lívia és Lehoczky Andrea. Közönségesek, maguk is a társadalom egyik számkivetett rétegéhez  tartoznak, mégis van bennük jóság, együttérzés, segíteni akarás, a maguk módján szimpatikusak tehát.
   Csík György díszlete (a jelmezeket is ő tervezte) feszült, zárt tér, amilyen az a világ maga. Kár, hogy a nézőtér jobb szélső székeiből bizonyos jelenetrészek nem láthatók...
   A színlapok általában nem szólnak a világítás megtervezőiről, megvalósítóiról. Pedig például ebben az esetben is az izgalmas, amikor kell idegesítő, amikor kell lágyuló effektusok nélkül az előadás nem volna az, ami.
   Kátai László zenéje stílusos, szervesen illeszkedő.