Szegvári Menyhért rendezése a té­ma, az ábrázolt jelenség időtlenségét, korokon áthaladó jelenva­lóságát hangsúlyozza.
    A színpadtér szinte semleges - lehet bármikor, bárhol. Kivéve az oldalfalakat, amelyeknek le­pusztult freskókra emlékeztető motívumai mégiscsak előhívják bennünk a cári korszak más művekből meglévő emlékeit. ennyi­ben utalva az eredeti cselekmény­időre és helyre. A színpadon egyébként szinte semmi sincsen, csak ajtók sora jobbról is, balról is, időnként egy-egy szék - és elöl középen egyetlen, viszonylag rit­kán játszó, mégis hangsúlyos díszletelem - egy vízzel teli me­dence, jelképeként valóságos fizi­kai és átvitt értelemben egyaránt meglévő édes semmittevésnek (fürdőzés) és megalázásnak (kényszerfürdő). A jelmezekről szólva megvallom, én nem kedvelem azt az aktualizálást, amikor a színészek nem a darab kora-beli öltözé­keket viselnek (Shakespeare XX. századi ruhákban, Bánk bán cilinderben, stb...) s általában nem is igazán tudnak meg­győzni az előadások ennek jogosult­ságáról -  pedig engedném... Az egri Revizor most kivétel. Láthatjuk őket magunk körül is, a­kár a színházból kijövet, rögtön. Di­vatos de mégis csak a tömegkultúrát szolgaian követő - a sorból az istenért valahogyan ki ne lógjunk, inkább vi­seljünk egyéniségünkhöz talán nem is illőt - színes öltönyök, összetartó, zárt érdek- és szellemi (?) közösséget képviselő, korrupt és félénk, de lehetőségeiktől elkábult köztisztviselők sora áll előttünk, élükön a semmivel sem különbül viselkedő polgármesterrel, valamint feleségével és lányával, akik azért a maguk módján és a maguk sajátos érdekeit szem előtt tartva külön kis világot is alkotnak. Nagyvi­lágibbak, s ezt mondén öltözeteikkel is kifejezik. Hlesztakov komikus véletlenséggel csöppen a társaságba, s kihasználja hiszé­kenységüket, félelmükből, a tényeket el­tussolni akaró igyekezetükből adódó sebez­hetőségüket. Becsap mindenkit, s amikor megérkezik az igazi, a városka elöljárói előtt tulajdonképp csak akkor áll a nagy di­lemma. Most már az az egyetlen kiút sincs meg, hiszen azt most járták végig, s csúfo­san ráfizettek. Nem várt, a közönséget meglepô fordulatot tartogat a vég. Kinyíl­nak az ajtók az igazi revizor előtt és megjelenik - egy kisfiú! Lehet gondolkodni,  mit is akar ezzel monda­ni a rendező. Talán azt, csak az lehet a megoldás, ha megkeres­sük lelkünk­ben az egy­kor volt kis­gyereket, an­nak tisztasá­gát, őszinte­ségét, így é­lünk tovább? Vagy épp azt, hogy jelenle­gi környeze­tünk már gyermekeket is hazuggá, önzővé,  ha­szonlesővé tesz? Döntse el ki-ki, melyik értelmezésre hajlik (magam talán mindkettőre együtt), de akár egyik, akár másik, mindenképp el kell  gondolkodnunk egyéni és közös felelősség viszonyáról, kapcsolataink mozgatórugóiról, a társadalmi folyamatok alakulásáról. Várható, hogy nem fog mindenkinek tetszeni ez a rendezés, tán épp azért sem, mert túlságosan rá lehet ismerni saját hétköznapjainkra, én mégis rendkívül sikerültnek tartom. A színészvezetés, a térrel való gazdálkodás, a mozgások, az egyszerűség vélt korlátait meghazudtoló gazdagság - mind érdemei a rendezőnek. A színészi alakítások pedig igazi élettel töltik meg a koncepciót.
    A polgármester szerepében Ujlaki Dénes. Sokat próbált, ravasz vezetője a díszes társaságnak - más körülmények között ő is másra vihette volna... Szinte látjuk, amint ,,jár az agya”, dolgoznak a kerekek, hogyan tudná a bajt elhárítani, később a maga javára fordítani. Van benne okosság, de környezete őt is eltompítja, magához hasonítja. Felesége – Saárossy Kinga - taszítóan számító, s egyben vonzóan szép, dekoratív asszony. Varga Lívia, a lányuk most kevésbé kihívó, mint volt az Anna Kareninában, a kis butuska, de amit akar, arra el van szánva képzetét kelti.  Hlesztakov Görög László. Mintha nem volna olyan dörzsölt, mint szerepe szerint. Több benne az események fölötti naiv csodálkozás. A kisváros előkelőségei, Bregyán Péter a postamester szerepében, Sata Árpád, Venczel Valentin, Pálfi Zoltán, Vókó János, Tunyogi Péter, Rábl Róbert egy-egy ismert, bármikor elébünk toppanható karakternek adnak egyéni ízeket. Csak egy villanás, de emlékezetes Fekete Györgyi panasztevő cigányasszonya. További szereplők Dér Gabriella, Balogh András, Tűzkő Sándor, Podlovics Lajos, Kakó Zsolt, Lisztóczki Péter, Fogarassy Péter és Fehér István. A pergő kísérőzene – Kátai László - egyszerre idéz klasszikusokat és Dáridó-hangulatot. Valóban az is zajlik a színpadon, szélhámosok dáridója. Díszlet-jelmez: Csík György, dramaturg: Durú Győző.