Késő délutánra járt, de az Oxford Street-en még végigmentem. Nem a vásárlás vonzott, csak a látvány. Tudtam, hogy időbe telik bejárni, vaLahogyan mégis hosszabbra sikerült a vártnál. Nem maradt más hátra, mint beülni a nevezetes londoni taxik egyikébe, és irány a színház, a London Palladium!

A bejáratnál már sokan állnak, középütt fekete nadrágos, fehér inget és piros frakkot viselő fiatalemberrel, aki már az épület előtt fogadja a közönséget. Ezek a formaruhas flatalemberek nemcsak a nálunk megszokott jegyszedő nénik munkáját végzik,de feladatuk az is, hogy jó hangulatot teremtsenek. “Smile! Enjoy the show!” - azaz “Mosolyogjanak! Élvezzék az előadást!” - kiáltják a helyükre tartó nézőknek, s ez ott egyáltalán nem hat sem furcsának, sem tolakodónak. Valóban felderit, mint ahogyan az is, amikor távoztunkban pedig hangosan dúdolják a dallamokat, amelyek még nekünk is fülünkben csengenek. Elkezdődik az előadás. Dickens Twist Oliverjének musical változata. A kitűnő zene, koreográfia, lenyűgöző diszletek pazar alakításoknak adnak méltó keretet. Úgy érezzük, alig telt el néhány perc, noha már a finálénál tartunk... A közönség egyik fele indul, de sokan ülve maradnak. Várok én is, hogy lássam, mi történik még. A zenekar egyveleget játszik, a távozókat kisérendő, és akik nem siettek, ezt még külön tapsolják, ünneplik. Most azonban már csakugyan vége, és ismét rohannom keIl, hogy elérjem az underground-ot, majd az utolsó vonatot, amivel visszajutok szálIáshelyemre... 
 

* Ez az írásom eredetileg a Premier Planban jelent meg.