Tudom, meghökkentő a cím most (bár alighanem békeidőben is), amikor nemhogy opera, egyáltalán színház sincs a koronavírus járványnak „köszönhetően” és a jövő is bizonytalan. De éppen mostanában került elém egy írás a Népújságból, 1958-ból, s ha most a színházakban sem élünk nyugodt időket, álmodozni azért lehet. Írtam már korábban arról, milyen jó volna Egerben néha operaelőadásokat látni. Sőt, hat évvel ezelőtt volt a blogon egy szavazás, a voksolók 93 százaléka mondta azt, hogy szeretné. Hatalmas színpadot, díszletet és zenekart igénylő produkciókat nyilván nem lehetne ide beszorítani, de az is biztos, hogy volnának lehetőségek. Ha erre gondolok, mindig eszembe jut a mezőkövesdi Művelődési Ház színpada, amely szélességében és mélységében talán nem is kisebb, mint az egri színházé, de nincs zsinórpadlás és sokkal szerényebbek a világítási lehetőségek. Mégis, ezen a színpadon gimnazista koromban még komoly drámákat - Német Lászlótól, Schillertől például -, operetteket, sőt nagyoperetteket - Hawaii rózsája -, operaelőadásokat – Bánk bán - is láttam (van zenekari árok is), a minden évben meghirdetett bérletrendszernek köszönhetően. Legtöbbet, azt hiszem, a miskolci színház játszott Mezőkövesden, de jöttek máshonnan is. És hogy a helyi közönség hogyan fogadta mindezt akkoriban, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején? valahogy úgy, ahogyan az egri közönség a Carment, 1958-ban. A továbbiakban részleteket idézek a Népújságból, Buzás Endre írásából.
„…nemcsak Carmen szerepelt és vizsgázott Egerben, hanem a közönség is megmutatta alázatát és szeretetét Thália iránt. Carmen bevonulása Egerbe diadalmas volt és impozáns. A debreceni Csokonai Színház művészei kiforrott, kidolgozott és magaskultúrájú előadással ajándékoztak meg. … A széksorokban, a páholyokban (* ez még a régi, eredeti színházépület volt, lásd a leírást a blog Színháztörténeti sorozatának 49. fejezetében!) sötétruhájú férfiak, kisestélyiben pompázó, csillogó nők – s ünnepélyesek az arcok is. Sok-sok fiatal kinyílt, piros arccal, csillogó szemmel lesi a függönyt. Emlékszem, nem is olyan régen olvastam egy vitacikket. „Kell-e az egrieknek a kultúra?” – ez volt a címe. Csak körül kellett nézni tegnap a színházban, hallgatni az embereket, s máris könnyű a felelet, de mennyire kell! Aki látta, hogy egy operaelőadás milyen ünnep … aki látta, hogy az emberek szinte beszívták a zenét, csak így felelhet: Kell! … A felvonásközti szünetekben mindenütt hallani lehetett, hogy az egri közönségnek kevés ilyen élmény jut osztályrészül.”