Az 1904. augusztus 20-i nap történéseit a legközelebb 4 nap múlva, 24-én megjelenő Egri Ujság tudósítása (* az eredeti helyesírással) és Gárdonyi Géza erre az alkalomra írt Előjátéka segítségével idézzük fel.

  

A Színház megnyitása
 

Eger város közönsége diszes uj hajlékot emelt a magyar szinészetnek a Hunyady-téren, egy körvonalaiban már is szépnek mutatkozó park közepén.
   A magyar szinművészet e legujabb temploma augusztus 20-án, Szent István király ünnepén avattatott fel ünnepi hangulattal, de minden külső fény és csillogás mellőzésével. Szivében ünnepelt a közönség s az ilyen ünnep a legméltóbb a Múzsák ünnepéhez, kik a szivekhez szólnak, szivekben élnek s nyomukban bőségesen áradozik a kedély éltető forrása.
   Este ½ 8 órakór kigyúlt a szinház összes villany lámpája s a közönség sűrű tömegekben vonult az igazán szép és modern berendezésű nézőtérre, melynek minden legkisebb helyét a szorongásig betöltötte.
   A zenekarban felcsendült a Rákócy örökszép szinfoniája s a közönség ünnepies hangulata hazafias mámorban ringatózott. Egyszerre csak felrebben a szinpad függönye s az igazán szép diszletek elénk varázsolják az egri vár „Sötét kapuját” az ismert, kegyeletes Dobó-emlékkel. A hatás leirhatatlan. Jobbról felvonulnak a szinészek a szinpadra. Balla Kálmán társulatának egész személyzete együtt van s kezdetét veszi a prológ, melyet a nagy nevű író, Gárdonyi Géza írt erre az ünnepi alkalomra hazafias lelkülete, irói ihlete egész melegével. Egy-két szó bevezetőnek s a szintársulat a zenekar kisérete mellett a Hymnuszt énekli. A közönség óriási sokadalma feláll az ülőhelyekről s igy hallgatja a szivek mélyeig járó nemzeti imát. Ezután folytatódik az előjáték. Dobó felkel rideg kőágyáról s elmondja azokat a lelkes szavakat, melyeket Gárdonyi nagy lelke sugalt s melyeket lapunk tárcájában olvashatnak olvasóink. A gyönyörü jelenetet a Szózat éneklése zárta be, melyet szintén a szintársulat összes személyzete adott elő a zenekar kiséretében.
   Ez ünnepi előjátékot 10 percnyi szünet követte, mely idő alatt a szinpadon felállitották a diszleteket az ünnepi előadáshoz, a közönség pedig szemlét tartott az uj szinház belső berendezése felett.
   Az ünnepi darab Dobsa Lajos: István, első magyar király cimű 5 felvonásos szomorujátéka volt. Régi darab, de alkalomszerünek gondolta a szinügyi bizottság, mely ezt a megnyitó előadást rendezte s előkeresték e történelmi drámát a feledékenység homályából.

GÁRDONYI GÉZA:

ELŐJÁTÉK AZ EGRI SZÍNHÁZ MEGNYITÁSÁRA, 1904 AUGUSZTUS 20-ÁN.

SZEMÉLYEK:

DOBÓ
EGY KOVÁCS
EGY MÁSIK IPAROS
EGY HONVÉD
SZINÉSZEK

(A szín a Sötétkaput ábrázolja. Éj van, holdfénytől kissé világos. A szín közepén a rácsozat mögött Dobó síremléke éppugy mint a várban, de a homályban alig látszik.)
Oldalt a padon honvéd ül és alszik.
(Lent valahol igen távol cigánybanda játszik, eleinte csak egyes hangok verődnek a szinházba igen halkan.)

KOVÁCS: E! Nézd mán ezt a honvédet: elaludt.
MÁSIK IPAROS: Ezt bizony elnyomta az álom. De költsük fel, mert vasba teszik, ha reggel megy haza. (Megérinti.) Hé, vitéz ur!
HONVÉD (fölretten) : Ki az?
KOVÁCS (a honvédhez) : E! Te vagy itt Marci?
HONVÉD: Én vónék. Tyű, de elaludtam! (Az ébredő inas mozdulatai.) Hát téged mi szél hordoz itten ilyen későn?
KOVÁCS: Idelent mulattunk a komámmal a vendéglőbe, oszt színészek is vótak ottan a szomszéd asztalnál. Oszt azt beszélték, hogy aszongya az egyik: Szép hódvilágos este van fiúk, gyerünk fel a várba.
MÁSIK IPAROS: Már jönnek is.
KOVÁCS (a honvédhez) : Tudod, az ilyen színésznép vagy szaval, vagy danol, de mindig csinál valami szépet, oszt itt ingyen is hallhatjuk.
HONVÉD (teljesen föleszmélve. Megnézi a zsebóráját) : Tyű a rézből vert Ponciusát!
SZINÉSZEK (a lejtőn erszkednek le balról) .
KOVÁCS: Nem erre kellett volna urak.
ELSŐ SZÍNÉSZ: Most már mindegy.
MÁSODIK SZINÉSZ: Kár, hogy jobban nem láthatjuk. Nem lehet bemenni? (A kapu kilincsét nyomogatja.) HONVÉD: Be lehet. Éppen én vagyok ennek a kapunak a Szent Pétere itten. Mer ez olyan bagazin-féle is, tetszik tudni. (Kinyitja és széttárja a kaput. A kovácshoz) : Te, koma, csak hagyjátok benn a kulcsot. Majd reggel megtalálom. (El balra sietve.)
A Holdfény rásüt a Dobó-emlékre. A színészek leveszik a kalapjokat és az emlékre mélázva, csendben állnak egy szinpadi percig.
ELSŐ SZINÉSZ (elmerengve) :
Az elmult századok lehellette
érinti arcomat, úgy érezem.
Köszöntlek téged, porladó oroszlán!
MÁSODIK SZINÉSZ:
Koszorút kellett volna hoznunk.
HARMADIK SZINÉSZ:
Ha ő nem állott volna kemény lábbal,
ezeken a megbarnult köveken,
ma nem beszélnénk itten magyarul.
NEGYEDIK SZINÉSZ:
Fiúk, ha már nem hoztunk néki koszorút,
tiszteljük meg emlékét egy dallal.
Hisz voltaképp a dal is koszorú.
Eléneklik a Himnuszt (ismétlés nélkül) . A dal befejező részét, (Megbünhödte) halkan, hogy a toronyóra távoli kongása hallható legyen.
DOBÓ (fölül) :
Egy percnyi csend. A toronyóra halk kongásai még hangzanak. A távoli cigánybanda alig hallhatóan ismétli a himnusz második felét.
DOBÓ (maga elé) :
Óh mily szép ébredés! De micsoda
bűbájos dal költ fel ez éjszakán?
(A színészekhez) :
Mi dal ez, mondjátok, hogy
erejétől a porrá vált szív is életre kél?!
ELSő SZINÉSZ (szent rémülettől dermedt arccal) :
A magyar Himnusz, kapitány uram.
DOBÓ:
Magyar Himnusz? Hát él még a magyar?
Kezét a homlokán lassú mozdulattal átsimítja, mint mikor még nem tiszta az ember feje az álomtól. Lábát leeresztve ül a kövön, kezében lándzsa.
Hát hogyne élne - mit is kérdezek!
Ezer év óta feni a kardot és a tőrt
a magyar ellen Kelet és Nyugot.
De a magyart sohse találják szíven:
mert az Isten keze takarja azt! (Leáll.)
Miféle szerzet vagytok ti, barátim?
A banda mihelyt elvégezte a Himnuszt, a Szózatban folytatja, de csak halk zümmögéssel mindvégig, migcsak a kárpit le nem gördül.
ELSŐ SZINÉSZ:
Színészek vagyunk, kapitány uram.
DOBÓ:
Színész? Mi az? Az én időmben
nem ismertünk ilyen foglalkozást.
ELSŐ SZINÉSZ:
Azon időben, kapitány uram,
komédiás volt a színész neve.
DOBÓ:
Így már tudom.
ELSŐ SZINÉSZ:
A színészet kijött
a klastromiskolák fala közül,
S külön házakban és templomszerű
szép palotákban játssza, tükrözi
a tarka élet változásait.
A könyvekben aluvó gondolat
kiszáll és testet ölt a színpadon.
Amit a költő álmodott csupán,
élő, beszélő valósággá válik.
DOBÓ:
Értem. És szívem szinte fölhevül.
A művészet a békesség virága:
romok kövén felzöldülő borostyán.
S most a fennuralkodó planéta
hazám egén a Béke csillaga.
Nem tapossák a mezőt harci mének,
s nem veri fel az éjszakáknak csendjét
az ellenséges kürtök szózata.
Kiállok olykor holdvilágos éjjel
a várfokra, és elmerengve nézem,
miként épül és terjed lent a város.
Hajdan a vár volt nagy, és a város kicsiny.
A köveket alulról ide hordták:
s magasodott a vár, fogyott a város.
Aztán hogy elmultak a viharok,
a kövek innen visszatértek ismét,
s fogyott a vár, emelkedett a város.
Így szép, így jó. Te kovács vagy, ugy-e?
KOVÁCS:
Az vagyok uram.
DOBÓ:
Én mellettem is
voltak kovácsok, derék hős fiuk,
kiknek üllőjén kardok vasa csengett.
Verj te kapát most a kardok vasából
s ekét a páncélból az egri földnek.
S amíg körül az Isten-áldás zöldül
a hegyeken s az almagyari rónán
ti szinészek, a nyugvó egri népnek
emeljétek fel gondolatait.
Emeljétek fel érzésben őket
a művészetnek hattyuszárnyain
egy magasztosabb lelki tartományba,
ahol a földi pornak nyoma sincs.
Játszátok el a nagy küzdelmeket,
amik minékünk igaziak voltak!
játszatok harcot, hogy lássák a békét!
játszatok gyászt, hogy tudják mi az élet!
s játszatok örömet, hogy gondjaikra
égi sugár derítsen szép szivárványt.
Elmult időknek szellemképe, én
nyugodni térek. S tovább álmodom,
hogy a vérből, mely e falakra omla,
rózsák fakadnak az újult századokra,
s én porladozva márványágyamon,
Eger virágzásáról álmodom!
(Kárpit. )     

Korabeli képeslap