Megígértem, hogy megválaszolok egy kérdést...  Bár konkrét személyre szabottan szól, de azt gondolom elhelyezhetem itt a választ, hisz nyilvános fórumon hangzott el a kérdés és általános érvénye is van – lehet a válaszomnak.
    - “...a hitem hol veszett el??? …végül is mi lett a legvégem???”
   - Elveszett? Hányszor megtörténik, hogy folyik az előadás, korrekt rendezésben, mindenki hiba nélkül mondja szövegét, jók a díszletek, a jelmezek - mégis hiányérzetünk van. Több száz ember kész befogadni a szerző és a színművészek üzenetét, de csak szavakat és gesztusokat kap, amelyek sehogyan sem állnak össze az őt körülölelő megfoghatatlan, de tagadhatatlanul létező és titokzatos módon ható erővé. Nem jön létre az áhított közösség a nézőtér és színész között. A színház küldetésének pedig ugye éppen ez az igazi értelme: közösséget és sorsközösséget vállalni a nézőkkel, életük, múltjuk, jövőjük egészével, vagy egy-egy szeletével. Azokkal, akik a jegyvál­tással már azt is elhatározták, hogy hinni fognak a színésznek, s elvárják, hogy az teljes hittel azonosuljon az aznap estére rendelt figurával. Ha a színészből ez a hit nem sugárzik, akkor hamis minden. A hit lehet az egyedül hiteles kiindulópont, ha nem másoknak üzenni, divatokat követni akarunk, hanem egyes-egyedül a közönségnek szóló és kétséget kizáróan őszinte színházat akarunk csinálni. Ennek kell egy áramkörbe kapcsolnia mindenkit, aki akár csinálja, akár nézi, de szívügyének tartja a színházat. Ha ez a hit valódi, akkor megkapja a kellő visszaigazolást. S akkor gondolkozzunk el most ezen közösen! Érzed-e, hogy létrejön ez az áramkör? Sugárzik-e feléd a nézői szemekből ez a kellő visszaigazolás? Na ez viszont – nem úgy mint a tiéd – költői kérdés volt. Egyértelmű igen a válasz. De sugározhatna-e akkor, ha te nem hittel játszanál ott fenn? Ugye, hogy nem? Tehát hol veszett el a hited? Sehol! Megvan az, s szerintem a lelked mélyén ezt te is tudod. Megengedem, hogy ingott-inog időnként, tapasztalva és átélve ezt-azt – nem részletezem, tudod miről beszélek, s aki pedig olvassa ezt a választ, annak nem feltétlenül kellenek ezek az információk a lényeg megértéséhez. Inog, de a fák is inognak a nagy szélben – hát még a hegyektől, völgyektől nem védett szabadon álló alföldi fák! – mégsem dőlnek ki. Gyökereik kötik őket oda. Téged meg köt  minden a SZÍNHÁZHOZ. De ha a színpadon nem láthatna valaki, akkor is elég lenne mondjuk elolvasnia nyilatkozataidat, meghallgatni ahogyan beszélsz a színházról, böngészni kicsit (néha szarkasztikus, néha önironikus, de mindig élvezetes humorú) bejegyzéseidet itt-ott... Egy hite vesztett színművész, egy hite vesztett ember más hangon szól. Végül is kinek -kiért élsz te ott fent a színpadon? Magadnak, mert ezt tenni belső szükségszerűség számodra, meg a közönségnek. Akkor? Mindkét fél megérdemli és jogosan el is várhatja, hogy újra és újra erőre kapó hittel állj ott. A többit meg ott egye meg a fene! Mondom persze én a “kívülálló” könnyen, hiszen nem én éltem át a fájó dolgokat, s a sajátjaimon - vannak (s akadnak köztük  színházi szívfájdalmaim is) - ugyanúgy nem tudom örökre és végérvényesen túl tenni magam, mint te. Dehát van más megoldás, ha önbecsülésünket nem akarjuk elveszteni, mint megrázni magunkat és csakazért is legalább olyan, vagy ha tudjuk még magasabb színvonalon csinálni, tenni, álmodni ami az életünk?  Mi lett a legvéged? Nincs legvég. Hát nem emlékszel? “Tovább, tovább, az élet megy tovább. A sors útja végtelenbe ér. Feledd a bánatot, mindazt ki elhagyott, hidd el egyszer úgyis jó lesz a világ... Ha érzed már, hogy nem bírod tovább, hát hidd, hogy vannak még csodák! Lesz öröm, lesz  varázs, mindaz, mit várva vársz, és az élet mindig, mindig megy tovább.”