gardonyiszinhazblog
Útmutatók

 
Színháztörténet

 
Menü
 
Kereső
 
search engine by freefind
 
Magamról

 

1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is, akár huszonvalahányszor. Színházi tárgyú írásaim, kritikáim a Heves Megyei Nap színházi mellékletében 1995-96-ban jelentek meg rendszeresen, de a melléklet megszűnése óta is előfordultak különböző lapokban, ma pedig internetes portálokon. 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői, Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatott, büszke vagyok rá. Mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik a színház csodálatos világában. Magamat is erős szállal ehhez a világhoz tartozónak érzem. 2010.04.05-én indítottam a blogot. Remélem, kiérdemli az Olvasó folyamatos érdeklődését. J.F.

 
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Napló

BÁCSATYAI GERGELY

2011.02.15. 19:47

   Az egri színháznál 1993 augusztusától 2000 július végéig ténykedtem. Azt kérted, Feri, hogy írjam le, mi történt velem azóta, hogy elszakadtam Egerből. Uh! Hát elég sok minden. Megpróbálom röviden, tömören leírni… Úgysem fog sikerülni.

   Hogy miért is jöttem el Egerből. Az okokat nem szeretném firtatni. Bonyolult lenne, és nem is tartozik a tárgyhoz. Elég annyi, hogy mikor ez megfogalmazódott bennem, felhívtam barátomat, Zubornyák Zoltánt (akit egyébként épp Egerben ismertem meg), a tatabányai Jászai Mari Színház akkori igazgatóját, tudna-e nekem valami apró, jelentéktelen kis lehetőséggel szolgálni a színházánál. Szerencsére, tudott.
   Nem volt egyáltalán egyszerű ez a döntés. Mármint, hogy felrúgom egész addigi életem, egzisztenciám (már ha volt nekem egyáltalán akkor olyan), elhagyom a barátaim, szeretteim, egyszóval mindent és mindenkit. De Tatabányán nagy szeretettel fogadtak…nem is igen fogadhattak másképp, lévén a direktor pártfogoltja voltam. De viszonylag hamar, valóban befogadtak. Az első tatabányai bemutatóm a József, és a színes szélesvásznú álomkabát című musical volt, melyet Zubornyák Zoltán rendezett. De olyan remek emberekkel dolgozhattam együtt, mint Szakály György, aki a darabot koreografálta (aki többek között Liszt-díjas, Kiváló –és Érdemes művész, és ha jól tudom, azóta a Magyar Táncművészeti Főiskola rektor helyettese is); vagy éppen a darab zenei vezetőjével, Gillay Andrással, aki a madáchos Józsefet vezényli is. De ebben a darabban találkoztam Csík Györggyel, aki a díszletért és a jelmezért volt felelős, és akit Egerből már jól ismertem.
   Aztán volt egy beugrásom a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. musicalbe József szerepébe. Nagyon nem kívántam ezt a beugrást a hátam közepére sem, hiszen ugyanennek a darabnak a keresztmetszetét csináltuk meg stúdiósként Egerben, és hatalmasat buktam vele…szerintem. De Tatabányán be kellett ugranom, mert igazgatói utasítás volt, és mert ez nem kívánságműsor. A darabot Frenkó Zsolt rendezte, és élőzenével ment. Egy igazi helyi rock zenekar adta alánk a zenét. És nem bántam meg, hogy bekerültem. Nagyon megszerettem. És talán nem is buktam olyan hatalmasat.
   Majd jött két prózai előadás: Szophoklész Antigonéja és Csokonai Özvegy Karnyónéja. Az Antigonéban Haimónt játszottam; Szemán Béla rendezte. Jó munka volt, nagyon szívesen emlékszem rá vissza. Arra különösen, mikor a darab végén az egész díszlet égett! Nagyon hatásos volt. A Karnyónéban én voltam Lipitlotty, az egyik szeleburdi. Nagy várakozással és feszültséggel vártam ennek a darabnak a próbáit, hiszen nem más rendezte, mint akiről már nagyon sokat hallottam és neve egyfajta ikonként lebegett előttem: Csiszár Imre. De kár volt annyira berezelnem tőle, hiszen, számomra is meglepő módon, nagyon egymásra hangolódtunk már a legelső pillanatban. Ebben a darabban olyan színészekkel lehettem együtt a színpadon és játszhattam velük alá –vagy épp fölé rendelt viszonyt, mint Tímár Éva, Hunyadkürti István, Szirtes Gábor. De megismerhettem a díszlet-jelmeztervező személyében Vayer Tamást is. Szóval erről az előadásról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Mind a próbafolyamatból, mind az előadásokból, a rendezőtől, a színészkollégáktól rengeteget tanultam és nagyon sokat köszönhetek nekik! Egy élmény volt!
   Aztán 2001. január elsején igazgatóváltás történt. Nem tudom, miért jó, s hogy mindenhol így van-e, hogy évad közben már elfoglalja a trónt az új direktor, de Tatabányán így volt…sajnos. Az új direktor – Harsányi Sulyom László – mindenkit elbocsátott, akinek valami köze is volt (vagy nem volt) a régi vezetéshez: a főrendező Csiszár Imrét, Tímár Évát, a velem egyívásúakat, és még sorolhatnám. Na meg persze engem is. Igen. Velem is közölte, hogy nem tart igényt a további munkámra és hogy semmi keresni valóm nincs ezen a pályán. Ezt ő így eldöntötte. Mit mondjak? Jól esett? Egy fenét! Elegem lett az egészből! Nem akartam többé színházzal foglalkozni… Mi a fenét keres itt ez a paprikajancsi? Kész. Ennyi volt. Adieu SZÍNHÁZ! És valóban: eldöntöttem, abbahagyom.
   Ettől függetlenül még dolgoztam az ő - akinek a nevét nem mondom ki…csak viccelek  - idejében egy darabban, amit egy régi, egri stúdiós társam – aki addigra elvégezte a főiskolát…pardon, egyetemet – rendezett, és csakis miatta (meg persze az extratuli miatt) vállaltam el. Ez egy mesedarab volt és a címe A király meztelen. Na, vajon hogy éreztem magam végig a próbafolyamat alatt, úgy, hogy tudtam, ki vagyok rúgva, nincs kedvem az egészhez, színházat többé nem akarok látni? Hát finoman fogalmazok, ha azt mondom, rosszul. /Meg a blogodba, Feri, nem biztos, hogy beleírhatsz ennél csúnyább kifejezéseket…/ (Azt meg már csak tényleg zárójelben jegyzem meg, hogy a darab hatalmasat bukott. Pedig nem volt rossz próbálkozás, csak az óvó nénik, az anyukák és csemetéik még nem értették, mi is ez).
   Szóval A király meztelennel záródott tatabányai pályafutásom. Persze, voltak Tatán nyári játékok, amikben – lévén kőszínházból származtak – kénytelen voltam játszani, hiszen a szerződésem nyár végéig szólt. Így játszottam még a Józsefben és a Képzelt riportban pár előadást…
   Aztán halványlila gőzöm nem volt, hova tovább. Mi a nyavalyát kezdjek az életemmel. Csak annyit tudtam, hogy Pestre kell mennem. Hát így is lett. Találtam egy kis odút a IX. kerületben, a Haller utcában, ahová be is fészkeltem magam egy időre a volt menyasszonyommal (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg). A tervem az volt, hogy – ha már színház nem – megpróbálkozom a szinkronizálással. Elég sok ismerősöm foglalkozik vele, ki tudja, hátha nekem is bejön. Nem jött be. Vagy azért, mert türelmetlen voltam és nem sikerült egyből remekelnem, vagy pedig egyszerűen béna voltam, és nem láttam esélyét annak, hogy valaha is meg tudnék-e felelni magamnak. Mert elsősorban – mivel eléggé objektíven látom magamat – magamnak akartam mindig is megfelelni. Szóval ez is kilőve. De akkor mihez is kezdhettem volna máshoz? Semmi ötletem nem volt.
   Szégyen, nem szégyen, egy darabig – pontosan 8 hónapig – munkanélküli voltam. Hát annál szörnyűbb dolgot, mint mikor meg kellett jelennem minden hónapban, a megadott napon a munkaügyi központban… kínos volt. Kellemetlen. Szavakkal le se tudom írni. Végső kétségbeesésemben elvállaltam egy ismerősöm által felkínált dolgot: beugrottam helyette a Vígszínházba a Lear királyba statisztálni. Ezzel még nincs is baj. Mármint a statisztálással. De valahogy mégis derogált. Pedig ez nem szép dolog. De akkor nagyobb volt a büszkeségem, mint az alázatom. Emiatt nem is éreztem magam valami rózsásan ott a Vígben. Úgy emlékszem, talán két próbán voltam, meg a nyilvános főpróbán, aztán feladtam. Nem éreztem jól magam. Irány a munkanélküliség!
   Azért még felhívott az asszisztens ismerősöm, hogy lenne egy stúdiószínházi előadásba beugrásom, szintén a Vígbe. Igazából meg sem kérdeztem, mi lenne az, egyből visszautasítottam szegényt. Aztán persze azóta többször gondoltam arra, vajon jól döntöttem-e. Lehet, hogy nem…?
   Munkanélküliségem úgy ért véget, hogy a tatabányai színházon keresztül megismertem egy nőt, aki egy újpesti szállodának volt az értékesítési vezetője. Vele, tatabányai távozásom után, elég sűrűn összejártunk, így tisztában volt azzal, mi is az én helyzetem. Mivel tudta, hogy a magyaron kívül két nyelvet is középfokon beszélek (angol, orosz), megkérdezte, nincs-e kedvem ott dolgozni, ebben az újpesti szállodában, mint recepciós.
   Mivel már kezdett egy kicsit kényelmetlenné válni, hogy szinte a volt menyasszonyom (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg) tart el (általános iskolában volt akkor kezdő tanár - szóval multimilliomos), azonnal igent mondtam. Ez 2002 áprilisában történt.
   Belezuhantam a szállodaiparba, mint légy a levesbe. Úgy mozogtam benne, mint az bizonyos elefánt a porcelánboltban. Az állásinterjún meg is kérdezte a későbbi főnököm, dolgoztam-e már szállodában, azon belül is recepción. Nagyon határozottan feleltem: „Nem.” Ő nézett, és bizonytalanul kérdezte, mi a szakmám, mivel foglalkozom. Mondtam, jelenleg munkanélküli vagyok, de egyébként színész. Rögtön mondta, fel vagyok véve. De mondtam, nem tudok például németül. Mire ő: „Majd eljátszod!”  Hát eljátszottam. Azóta is játszom.
   Nagyon elvoltam én akkor. Úgy gondoltam, megtaláltam az életemet. Jól kerestem, nem volt idegbaj, nem piszkált senki, mondhatni, a magam ura voltam. Lévén éjszakai műszakban dolgoztam. És eltelt vagy 1 – 1,5 év, és úgy éreztem, valami hiányzik. De mi? Hát persze, hogy a színház! Az a rohadt, édes színház!!!! De abból meg hogyan élek meg? Közben lett egy autónk, amit újonnan vettünk a volt menyasszonyommal (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg), és persze hitelre. Nem mindegy, elviszi-e a bank, vagy nem. A színházból nem tudnánk úgy élni, ahogy megszoktuk. Ahogy orosz édesanyám mondaná: „Ojj, fijám! Nem tudom, mi legyen a tevő!” Hát én se tudtam…
   Aztán egy ismerősöm felhívott, nincs-é kedvem csatlakozni egy utazó színházhoz, a neve Trambulin. Beszéltem a színház fejével, Csák Györggyel és azonnal igent mondtam. Hiszen e mellett tudnám csinálni  a szállodát éjszakánként, nappal meg majd színházazok.
   Jól is alakultak a dolgok. Nagyon megszerettem a csapatot, jókat játszottunk, ökörködtünk. Nem akarom felsorolni, mennyi mindenben játszottam ott, talán csak egyet, az Óz-t, amiben én voltam a Madárijesztő…és nagyon szerettem. A színház első sorban gyerekeknek, iskolásoknak játszott, nekik pedig élmény játszani számomra.
   Nem is tudom, meddig voltam a Trambulinnál… Talán két évig… vagy három. Nem tudom. De aztán otthagytam őket. Nem akarok kitérni arra, miért. Különösebb oka nem volt. Hacsak a büszkeségemet nem tekintjük oknak.
   Maradt pusztán a szálloda.
   Időközben elkezdtem a Kodolányi János Főiskolát idegenforgalom – szálloda szakon, amit aztán négy év helyett négy és fél év alatt sikerült elvégeznem JÓ minősítéssel. Ami már csak azért is nagy teljesítmény, mert egyrészt viszonylag kevesen végezték el azok közül, akik velünk kezdtek, másrészt közülük is sokan még a mai napig nem végezték el. Pedig ennek már 3 éve! Meg nem is vagyok egy reál beállítottságú emberke, éppen ezért büszke vagyok erre a diplomára.
   A Trambulin után megint csak egy űr tátongott a lelkemben. Ekkor már az új lakásba költöztünk a volt menyasszonyommal (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg), a X. kerületbe, Kőbányára. Volt számítógépünk, internetünk, minden, mi szem szájnak ingere. Kaptam meghívót az egyik közösségi oldalra, ahol egy csomó régi és új ismerősre akadtam. És itt leltünk egymásra egy nagyon kedves volt egri kollégámmal-barátommal, Rudas Attilával. Ő rakott fel az üzenő falra egy üzenetet, mely szerint a Maskara nevű társulatba keres maga helyett beugrót. El is siklottam volna felette. De volt menyasszonyom (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg), aki látta, hogy nem érzem jól magam a bőrömben, addig nyaggatott, míg írtam Rudinak. Azóta is tagja vagyok a Maskara Társulatnak, amivel konkrétan bejárjuk az egész országot. Olyan helyekre is eljutunk, ahova más társulatok nem. Azt már megint csak mellékesen jegyzem meg, hogy a társulat vezetője Almássy Bettina, akit még szintén Egerben ismertem meg, a stúdió évei alatt.
   Menet közben az újpesti szállodából egy XII. kerületi, négycsillagos szállodában helyezkedtem el, ahol a mai napig is dolgozom. Majd, csak hogy ne unatkozzak, egy másik utazó színházhoz is csatlakoztam. A Tihanyi Vándorszínpaddal az ország azon részét járjuk be, amiket a Maskarával nem sikerül. Ezen két társulatnak állandó tagja vagyok. Szeretnek engem – úgy érzem – és én is szeretem őket. Olyanok vagyunk, mint egy család.
   De vannak, voltak ideiglenes munkáim is. Így többek között verseket olvastam fel mai, kortárs költők tollából az Irodalmi Rádió nevű internetes rádióban, mely versek CD-n is megjelentek, és amely verseket bármikor meg lehet hallgatni az interneten. De vezettem műsort, szavaltam verseket Rákoskeresztúron, több alkalommal.
   Tehát látszik, hogy egyszerre több lábon álldogáltam. De a főiskola befejeztével elkezdtem unatkozni. Persze csak viccelek. Hiszen voltak alkalmak, mikor napokig nem aludtam: éjszaka szálloda, nappal színház, és rögtön megint szálloda. De most már – és eddig is igen hosszú mondandóm végére érek lassan – szeretnék csak egy dologgal foglalkozni. Hogy mi az? Hát a SZÍNHÁZ! Éppen ezért begyújtottam a rakétákat. Rástartoltam minden létező és nem létező kapcsolatomra, hogy célomat, mondhatni, álmomat megvalósítsam.
   Mivel Sopronban születtem, magától értetődőnek tűnt, hogy az ottani színházat próbáljam meg célkeresztbe venni. Talán lassan sikerül. Mindenesetre tavaly áprilisban játszottam a Négy évszak című orosz mesejátékban, októberben a Péter és a farkas című táncjátékban. Mindkét mesében nagy szerepeket kaptam a rendezőtől, Nyírő Beától. Elvileg 2011 áprilisában mutatja be a színház az Óz című mesét, amiben játszottam már Egerben a Majomkirályt, a Trambulinban a Madárijesztőt és most a Gyáva oroszlánt játszom majd, ha minden jól megy. Lett volna lehetőségem a La Mancha lovagja c. musicalben is játszani - melyet Huszti Péter, a színház művészeti vezetője rendezett -, de sajnos annyira összesűrűsödtek a dolgaim, hogy nem tudtam elvállalni.
   A magánéletem szolid, kiegyensúlyozott, harmonikus: egyszer fönt, egyszer lent; vihar után csend, aztán megint vihar. És így megy ez már az én kicsi feleségemmel (aki a volt menyasszonyom és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg) 10 éve! Együtt élünk Kőbánya szívében hármasban: van egy gyönyörű golden retrieverünk, akit Rokinak hívnak.
   Ennyi lenne így röviden az a több, mint 10 év, amit Eger elhagyása után éltem. Bár az igazat megvallva, Egert és a színházat talán csak a testem hagyta el. A lelkem egy nagy darabja mindig is együtt maradt a barátaimmal, a kollégáimmal, akik talán épp most is ott vannak a szeretett színház falai között.

* A felkérésem után eltelt néhány hét, s végül január legelső napjaiban kaptam meg az írást. Sem én, sem Gergő nem sejthettük előre, hogy a Gárdonyi Géza Színházban közben  kialakult helyzettel majd bizonyos hasonlóságokat mutat. Én természetesen változtatás, kihagyás  nélkül  közlöm, úgy, ahogyan megkaptam. J.F.

*  Lásd még:
- Színészportrék rovat, Bácsatyai Gergely (1996)
- Élő rovat: Rádió Eger – Beszélgetés Bácsatyai Gergellyel (1996)


* Korábban: Rudas Attila 2011.02.03., Pille Tamás 2011.01.27.

 

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
Még nincs hozzászólás.
 

 

Kommentek & évek
Friss hozzászólások
 
A blog közösségi csatornái


  
 

 

 
Lezárt szavazások