Az alábbi beszélgetés 1993-ban készült a Mezőkövesdi Szivárvány (lásd a színháztörténeti sorozat 62. részét!) számára. Urbán Ágostonné mesélt magáról, a színház akkori jelenéről és a múltról.

   Családom tagjai mind kapcsolatban vannak valamilyen módon a művészettel, tevőlegesen is vagy „csak” úgy, hogy szeretik. Férjem hivatásos bárzongorista volt. Ha jöttek az énekesek Budapestről vagy külföldről is akár, azonnal tudta kísérni őket. Csak Guszti bácsinak hívták. A nagyobbik lányom magyar-ének szakos tanár Pesten és hegedűt tanult, a kisebbik zongorát, ő most Amerikában él. A fiam játékkaszinóban dolgozik. Három unokám van.
   Hatvankét éves vagyok. Szükségem van persze a pénzre is, amit itt keresek, de nagyon szeretem, amit csinálok. Természetesen minden darabot megnézek, érdekel is, s másképp nem is tudnám ajánlani a közönségnek. Jegyszedő vagyok, hivatalosan nézőtéri dolgozó. Igaz, hogy a ruhatárosok előbb találkoznak az emberekkel, mi viszont már a nézővel találkozunk. Szeretek beszélgetni is velük, információkat adni, miről is szól a darab, nem elmondani, de egyes részletekre felhívni a figyelmet.
   Négy éve kerültem ide, amikor önálló társulattal nyílt meg újra a színház. Nagyon jó a légkör, kedvesek a színészek és az igazgató úr is. Nemcsak köszönnek, de meg is kérdezik, „Hogy tetszenek lenni?”.
   A stúdiósok is aranyosak. Ez egy nagyon ügyes dolog, hogy lehetőséget kapnak, akik úgy érzik, színészi pályára szeretnének menni. Ha éppen nem játszanak, akkor is jönnek, nézik az előadást, kedvesek, vidámak, de a színpadra lépve nagyon komolyan teszik a dolgukat. Kérdezik, mit tapasztalunk a nézőtéren, hogyan fogadja a közönség az előadást.
   Bár milyen jól is érzem itt magam, azért nem felejthetem el a régi időket, amikor állt még a régi színház. Kár volt lebontani! Az előcsarnok nem volt ilyen nagy, de három szint volt, két emelet, páholyok, s azok nélkül nincs meg a nézőtérnek az az igazi színházi hangulata. Állandó bérlőik is voltak a páholyoknak, akik hozzájárultak ezzel a fenntartáshoz szükséges bevétel biztosításához. Édesanyám 1899-ben született és ő is sokat mesélt a régi színházról. Annak már magam is tanúja voltam, hogy itt kezdett például Csala Zsuzsa is. Bár nem színészként, de magam is felléptem a színpadán, néptánccsoport tagjaként.
   Emlékszem arra, hogy akkoriban a színészek és a közönség kapcsolata a mainál bizony személyesebb volt. a színészek sokszor a közönség között jártak, lementek beszélgetni, ha aznap nem játszottak, akkor ott ültek a nézőtéren, kíváncsiak voltak rá, hogyan tetszett egy-egy darab - na meg arra is, megismerik-e őket -, s mindez természetesen fokozta a népszerűségüket. Amíg a férjem élt, esténként, amikor végzett, el-elmentünk a Grillbe és ott is sokat beszélgettem velük. Forgács Kálmánnal, Varga Gyulával például… Kedvesek voltak, s amikor megszűnt az önálló egri társulat nagyon sajnálták, mert szerettek itt lenni.