Már az előző fejezetben is ismét olyan alkotótársak emlékezéseihez érkeztünk (a sorozatban már korábban is voltak ilyen részek), akiket a közönség nem lát a színpadon. Az előadás létrehozásában azonban mindenki fontos láncszem! Ludányi Andrea ügyelő az újjászervezett társulat első teljes évadától dolgozik a Gárdonyi Géza Színházban. Arra kértem, beszéljen ő is a kezdetekről, számára emlékezetes produkciókról, emberekről, munkájáról.

I.

   1987 őszén – inkább telén - kezdtem el bejárni a színházba, de hivatalosan 1988. január 1-től kerültem állományba.
   Egy irodában dolgoztam, s közben lapozgattam a Népújságot, az álláshirdetéseket. Sofőrt kerestek, személyautóra, az igazgató mellé. Balogh Tibor fogadott, aki akkor dramaturg volt itt és a direktor jobb keze. Beszélgettünk, ki vagyok, honnan jöttem – Gyöngyösről -, miért érdekel a színház. Én otthon színjátszóztam, álmaimban színésznőnek készültem. Tibor meglátott bennem talán valamit és megkérdezte, esetleg más állás érdekel-e, mert itt még annyi minden lehet az ember, kellékestől öltöztetőig, asszisztensig… de az ügyelőt, azt éppen nem említette. Azzal váltunk el, hogy hívni fog majd. Elkönyveltem magamban, hogy ez biztosan egy burkolt elutasítás, sosem fognak hívni, de három nap múlva csörgött a telefon. Menjek be és beszéljünk még! Megkérdezte, érdekel-e az ügyelői állás? – Igen! Tessék mondani, mit kell csinálni! Fogalmam nem volt róla, mint amatőr színjátszó, annyit tudtam, hogy ott a színpad, bizonyos emberek beadják a zenét, kapunk fényt, de többet nemigen. Elmagyarázta, s elmondta, hogy már itt van Rábl Róbert ügyelő (* róla a Színháztörténeti sorozat 40. fejezete szól. J.F.), mellette kellene tanulnom. Ez olyan november táján volt, éppen a Valló Péter rendezte Figaro házassága volt műsoron. Ettől kezdve reggelente elmentem az irodába dolgozni, ott 4 órakor végeztem és 5-kor, fél 6-kor bejöttem a színházba. Gyakorlatilag az összes előadást végigültem Robi mellett, mentem, követtem, figyeltem, amit tett. Természetesen mindent el is magyarázott. Decemberben azt mondta Gali László, a direktor, hogy státusz még nincs, majd csak januártól, de van itt egy mesedarab, arra kiírnának már, mint ügyelőt. Tehát igazából még nem voltam státuszban, de már próbáltam egy produkciót. Ez Jevgenyij Svarc Elvarázsolt testvérek-je volt.
 

Ludányi Andrea, Gali László direktor és Húros Annamária jelmeztervező

   Többen jöttek ide Debrecenből, Gali Lászlóval, elsősorban színészek (de azok máshonnan is érkeztek az országból), az új műszaki személyzet, más színházi dolgozók pedig többnyire egriek voltak. Tehát az egyik csoport abszolút tudta már, miről szól mindez és hogyan kell csinálni, a másik csoport pedig akkor tanulta. Nagyon jó hangulat volt. Mindenki mindenkivel ismerkedett, összetartóak voltunk, ez azzal is járt, hogy nagy büfé-élet volt. Próba után mindent ott megbeszélni, nagy viták, nevetések, minden pontosan úgy, ahogyan egy színházban jó esetben működni kell. A feszültséget kiadjuk a büfében, igenis megmondva egymásnak, ha valami nem jó, de utána már puszi, ölelés. Arról beszéltünk, ami történt a próbán vagy az előadáson, és arról, hogyan lehetne jobban. Mindenki ott volt, a teljes stáb, a súgótól kezdve mindenki, pedig nem volt kötelező.
   A közönség körében óriási várakozás volt érezhető. Mindig tele volt a színház, s nagyon értékes darabokat csináltunk. Ugyanez jellemezte a nyári Agria előadásokat is.
   Emlékszem, 1987 nyarán – még nem voltam a színház tagja, de már itt „tébláboltam” a városban - Tamási Áron Énekes madara ment a Líceum udvarán. Jártamban-keltemben láttam bizonyos embereket, annyira lehetett ismeretlenül is tudni, hogy ők a színházhoz tartoznak. Szöcskézik, viszi magával a díszletelemet, kelléket - csak színházi ember lehetett. Be-beszöktem, ha tehettem és figyeltem az előadást. Tehát azért „be voltam oltva”.      
  Horváth Éva súgó volt nálunk (ma Budapesten dolgozik). Lexikon-agya van. A mai napig el tudja mondani, ki, mikor, mit mondott a büfében egy adott előadással kapcsolatban, vagy éppen mikor volt esetleges baki. Az én agyam olyan, hogy azt az élményt, ami nem volt jó, nem szerettem, azonnal törli. De például, ha meghallom Robbie Williams dalát, ami az Elveszett Paradicsom végén hangzott el vagy Sosztakovics zenéjét - Mester és Margarita (ugyan mindkettő már sokkal későbbi előadás, nem a Gali-korszak idejére esett), azt mondom magamban, „itt indult a függöny”. Vagy térjünk akkor vissza a Gali László idejére, Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjére, azt a zenét hallva is pontosan tudom, mit, hol indítottam, ki jött be.
 

Bereményi Gézával

   Én a műhelymunkát kedvelem, jó csapattal. Nagyon szerettem A kávéházat (Goldoni, rendezte Valló Péter), a Kutyákat (Bereményi Géza, rendezte Lengyel Pál), a már említett Csárdáskirálynőt. Az volt az első operettem. Bor József rendezte, aki engem Gyufának hívott, mert akkor lángoló vörös hajam volt. Valahogy mindig elneveztek… Lúdanyó sokáig voltam, Dudus – így Horváth Feri hívott, Molnár Piroska Ludinak. Meg ne feledkezzem első nagyszínpadi előadásomról! 1988 májusában Show Pygmalionjáról, Szőke István rendezésében. Nem volt igazán sikere Osztrovszkij Tehetségek és tisztelők című darabjának, de én imádtam. Nagyon szeretem az orosz szerzőket, bár túl sokat nem csináltam… Még az elején Füst Milán: A zongora, Szép Ernő: Május (Szőke István)! Olyan emberekkel dolgoztam együtt, mint Bregyán Péter, Fráter Kata – aki hatalmas tehetség volt és ennek ellenére valahogy mindig árnyékban maradt -, Román Judit, akivel most újra találkozhattunk a Pinceszínház érsekkerti előadásain és sokat nosztalgiáztunk.

Folytatás a következő részben!