Már az előző fejezetben is ismét olyan alkotótársak emlékezéseihez érkeztünk (a sorozatban már korábban is voltak ilyen részek), akiket a közönség nem lát a színpadon. Az előadás létrehozásában azonban mindenki fontos láncszem! Ludányi Andrea ügyelő az újjászervezett társulat első teljes évadától dolgozik a Gárdonyi Géza Színházban. Arra kértem, beszéljen ő is a kezdetekről, számára emlékezetes produkciókról, emberekről, munkájáról.

I.

   1987 őszén – inkább telén - kezdtem el bejárni a színházba, de hivatalosan 1988. január 1-től kerültem állományba.
   Egy irodában dolgoztam, s közben lapozgattam a Népújságot, az álláshirdetéseket. Sofőrt kerestek, személyautóra, az igazgató mellé. Balogh Tibor fogadott, aki akkor dramaturg volt itt és a direktor jobb keze. Beszélgettünk, ki vagyok, honnan jöttem – Gyöngyösről -, miért érdekel a színház. Én otthon színjátszóztam, álmaimban színésznőnek készültem. Tibor meglátott bennem talán valamit és megkérdezte, esetleg más állás érdekel-e, mert itt még annyi minden lehet az ember, kellékestől öltöztetőig, asszisztensig… de az ügyelőt, azt éppen nem említette. Azzal váltunk el, hogy hívni fog majd. Elkönyveltem magamban, hogy ez biztosan egy burkolt elutasítás, sosem fognak hívni, de három nap múlva csörgött a telefon. Menjek be és beszéljünk még! Megkérdezte, érdekel-e az ügyelői állás? – Igen! Tessék mondani, mit kell csinálni! Fogalmam nem volt róla, mint amatőr színjátszó, annyit tudtam, hogy ott a színpad, bizonyos emberek beadják a zenét, kapunk fényt, de többet nemigen. Elmagyarázta, s elmondta, hogy már itt van Rábl Róbert ügyelő (* róla a Színháztörténeti sorozat 40. fejezete szól. J.F.), mellette kellene tanulnom. Ez olyan november táján volt, éppen a Valló Péter rendezte Figaro házassága volt műsoron. Ettől kezdve reggelente elmentem az irodába dolgozni, ott 4 órakor végeztem és 5-kor, fél 6-kor bejöttem a színházba. Gyakorlatilag az összes előadást végigültem Robi mellett, mentem, követtem, figyeltem, amit tett. Természetesen mindent el is magyarázott. Decemberben azt mondta Gali László, a direktor, hogy státusz még nincs, majd csak januártól, de van itt egy mesedarab, arra kiírnának már, mint ügyelőt. Tehát igazából még nem voltam státuszban, de már próbáltam egy produkciót. Ez Jevgenyij Svarc Elvarázsolt testvérek-je volt.
 

Ludányi Andrea, Gali László direktor és Húros Annamária jelmeztervező

   Többen jöttek ide Debrecenből, Gali Lászlóval, elsősorban színészek (de azok máshonnan is érkeztek az országból), az új műszaki személyzet, más színházi dolgozók pedig többnyire egriek voltak. Tehát az egyik csoport abszolút tudta már, miről szól mindez és hogyan kell csinálni, a másik csoport pedig akkor tanulta. Nagyon jó hangulat volt. Mindenki mindenkivel ismerkedett, összetartóak voltunk, ez azzal is járt, hogy nagy büfé-élet volt. Próba után mindent ott megbeszélni, nagy viták, nevetések, minden pontosan úgy, ahogyan egy színházban jó esetben működni kell. A feszültséget kiadjuk a büfében, igenis megmondva egymásnak, ha valami nem jó, de utána már puszi, ölelés. Arról beszéltünk, ami történt a próbán vagy az előadáson, és arról, hogyan lehetne jobban. Mindenki ott volt, a teljes stáb, a súgótól kezdve mindenki, pedig nem volt kötelező.
   A közönség körében óriási várakozás volt érezhető. Mindig tele volt a színház, s nagyon értékes darabokat csináltunk. Ugyanez jellemezte a nyári Agria előadásokat is.
   Emlékszem, 1987 nyarán – még nem voltam a színház tagja, de már itt „tébláboltam” a városban - Tamási Áron Énekes madara ment a Líceum udvarán. Jártamban-keltemben láttam bizonyos embereket, annyira lehetett ismeretlenül is tudni, hogy ők a színházhoz tartoznak. Szöcskézik, viszi magával a díszletelemet, kelléket - csak színházi ember lehetett. Be-beszöktem, ha tehettem és figyeltem az előadást. Tehát azért „be voltam oltva”.      
  Horváth Éva súgó volt nálunk (ma Budapesten dolgozik). Lexikon-agya van. A mai napig el tudja mondani, ki, mikor, mit mondott a büfében egy adott előadással kapcsolatban, vagy éppen mikor volt esetleges baki. Az én agyam olyan, hogy azt az élményt, ami nem volt jó, nem szerettem, azonnal törli. De például, ha meghallom Robbie Williams dalát, ami az Elveszett Paradicsom végén hangzott el vagy Sosztakovics zenéjét - Mester és Margarita (ugyan mindkettő már sokkal későbbi előadás, nem a Gali-korszak idejére esett), azt mondom magamban, „itt indult a függöny”. Vagy térjünk akkor vissza a Gali László idejére, Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjére, azt a zenét hallva is pontosan tudom, mit, hol indítottam, ki jött be.
 

Bereményi Gézával

   Én a műhelymunkát kedvelem, jó csapattal. Nagyon szerettem A kávéházat (Goldoni, rendezte Valló Péter), a Kutyákat (Bereményi Géza, rendezte Lengyel Pál), a már említett Csárdáskirálynőt. Az volt az első operettem. Bor József rendezte, aki engem Gyufának hívott, mert akkor lángoló vörös hajam volt. Valahogy mindig elneveztek… Lúdanyó sokáig voltam, Dudus – így Horváth Feri hívott, Molnár Piroska Ludinak. Meg ne feledkezzem első nagyszínpadi előadásomról! 1988 májusában Show Pygmalionjáról, Szőke István rendezésében. Nem volt igazán sikere Osztrovszkij Tehetségek és tisztelők című darabjának, de én imádtam. Nagyon szeretem az orosz szerzőket, bár túl sokat nem csináltam… Még az elején Füst Milán: A zongora, Szép Ernő: Május (Szőke István)! Olyan emberekkel dolgoztam együtt, mint Bregyán Péter, Fráter Kata – aki hatalmas tehetség volt és ennek ellenére valahogy mindig árnyékban maradt -, Román Judit, akivel most újra találkozhattunk a Pinceszínház érsekkerti előadásain és sokat nosztalgiáztunk.

Folytatás a következő részben!

ELVARÁZSOLT TESTVÉREK

   

Epres Attila és Bókai Mária

Epres Attila, Csonka Anikó, Fehér István

1988. február 20.
 

A ”visszamesélt” szabadság

   Jevgenyij Svarc szovjet író meséi nem csak a gyerekeknek szólnak. Valóban érdekes felnőtt fejjel végignézni az egri Gárdonyi Géza Színház Elvarázsolt testvérek című előadását, és megfigyelni, hogyan ábrázolta az alkotó a negyvenes-ötvenes évek személyi kultuszát, hogyan sürgette a szövetkezést, az összefogást ez ellen.
   A Zöldboszorka alakjában könnyűszerrel Sztálinra ismerhetünk. Dolgos Vaszilissza pedig a „haza anyja”, akinek férje elesett a Sárkánykirállyal vívott küzdelemben – azaz a II. világháborúban – népe legjobb tulajdonságait, a szorgalmat, bátorságot, kitartást és szeretetet egyesítve veszi fel a harcot fiai – a jövő nemzedékek – megmentéséért. A csatához segítőtársakat is talál, és végül győznek: az erdőben a „demokrácia erői” megtörik az egyeduralmat és átalakítják a „politikai viszonyokat”. Fontos fegyverük ebben a gonosz gyengéinek leleplezése. Ezt Svarc bölcsen már az ötvenes években felismerte és ábrázolta, de ítélete csak mesében rejtezhetett.  
   Gyermekszemmel persze ez a jelképi réteg nem érthető, ám az írás erejét mutatja, hogy e mesteri „képes beszédtől” eltekintve is teljes értékű marad a mese, amit a fiatal közönség élénk érdeklődése bizonyít.
  Hiszen elsősorban rájuk gondolva állította színpadra Gali László igazgató-főrendező a darabot, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a legifjabb nemzedék belekerüljön a színház bűvkörébe, és felnőttként is megőrizze érdeklődését.
   Pezsgő, akciókban gazdag előadás született a mesejátékból. A jó és a gonosz nagy energiákkal feszül egymásnak, és a közel két órás akadályfutásban, a mind nagyobb próbatételek közben az előbbi fokozatosan megerősödik, míg az utóbbi egyre veszít hatalmából. Az író számos klasszikus meseelemet épített a szövegkönyvbe, melyek támpontul szolgálnak a gyerekeknek a történet követésében. Akad itt gonosz boszorkány, ügyes legkisebb fiú, hatalmas erdő, különféle állatok, fontos szerepet játszik az élet vize, és a bűvös hármas szám is lépten-nyomon előfordul. A rendező ugyancsak ezekre a felénk is honos pillérekre támaszkodott, s az orosz folklórra inkább csak jelzésszerűen utal, ezzel is tágítva a darab érvényességét.
   Az egyenes vonalon haladó cselekmény szinte egy mondatban összefoglalható: Dolgos Vaszilissza elveszett gyermekei keresésére indul és a Zöldboszorkával vívott harcok után kiszabadítja őket annak fogságából. A végkifejletig számos próbát kell kiállni, melyek újra és újra feszültséget keltenek a nézőkben. A cselekvésben megnyilvánuló jellemek gondosan kidolgozott hálózatba kapcsolódnak össze, függéseik módosulása pontosan jelzi az erőviszonyok változását. A két pólus: a Zöldboszorka és Dolgos Vaszilissza. Az előbbi az erdő kegyetlen ura, aki igája alá hajtotta az állatokat, a betévedő idegeneket, és kénye-kedve szerint bánik velük. Hatalmától eltelve, mély imádattal csügg önmagán, ám lassanként kiderül, hogy nem igazi rémalak ő, csak afféle pitiáner csaló.  Attól nagy, hogy hisznek neki, s amint ez nyilvánvalóvá válik, megtörik és jelentéktelenné zsugorodik. Ellenfele, Vaszilissza a valódi értékeket képviseli, és ilyenekért harcol. Fiai visszaszerzéséért a legnehezebb erőpróbáktól sem riad vissza. Szeretettel bánik másokkal, ezért a boszorka sanyargatottai nála keresnek menedéket és őt támogatják. A medve, a kutya, a macska és az egerek segítségével, valamint Ivanuska megjelenésével olyan szövetség alakul, mely kiáll minden nehézséget és végül győzelmet arat.
  Gali László nagy figyelmet fordított a színészi munka kidolgozására. Az előadás fő erőssége éppen ebben rejlik. Szívvel-lélekkel játszik mindenki, az egri társulat most sem engedett az immár megszokottá váló nívós csapatmunkából. Külön is érdemes odafigyelni Tunyogi Péterre, aki a zöldboszorka szerepében valósággal brillírozik. A figura jellemének a színét és visszáját is megmutatja, egyszerre érzékeltetve ezzel gonoszságát, ugyanakkor nevetséges voltát. Az anya szerepében Bókai Mária erőt és tisztaságot sugározva játszik, ezért hisszük el neki, hogy a szeretet valóban csodákra képes. Fiacskáját, Ivanuskát, Csonka Anikó formálja meg, bájjal, lefegyverző természetességgel. Nem könnyű Szász Andrea és Bárdos Margit helyzete: ők az elvarázsolt testvérek, akik szinte végig jávorfaként állnak a színpad hátterében, „jutalmul”, lazításul ők alakíthatják a két kicsi egér kedves figuráját is. Nehéz, mégis hálás szerepet kapott Horváth Ferenc, Fehér István és Epres Attila is: ők bújtak a medve, a kutya, a macska maszkjai mögé, melyek a Harlekin Bábszínház tervezőinek profi munkái. Így a hangjukra és a gesztusaikra vannak utalva. A mozgások kidolgozásában Karsai János pantomím művész segített, és elérte, hogy időnként egészen tökéletes az illúzió. Így nem is csoda, hogy ez a trió nyomban a közönség kedvencévé válik. Különösen Epres Attila figyelemre méltó, aki Macsek Ivanovics szerepében macskább a macskánál.
   Piros Sándor a kosztümöket a jellemábrázolás szolgálatába állította. „Beszélő” ruhák ezek, elég, ha példaként a boszorkány áttekinthetetlen, zűrzavaros, burjánzó öltözékét és Vaszilissza nemesen egyszerű viseletét említjük. Piros Sándor tervezte a díszletet is, mellyel a helyőrségi klub zsebkendőnyi színpadát a duplájára növelték, a játékteret megnyitották és kitágították. A stilizált erdő nem vonja el a tekintetet a játékról, melyben végül minden jóra fordul. A sok-sok izgalom után kiegészül a család, az erdő megszabadul elvetemült uralkodójától, akit azzal büntetnek, hogy dolgoznia kell, mint bárki másnak, és ezután legfeljebb önmagának parancsolhat.
                                                                Koncz János         
 

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész), Hašek - Aldobolyi Nagy - Szenes – Bodrogi: Charley nénje (33.rész)           

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész)
 

Charley nénje az egri Gárdonyi Géza Színházban - Beszélgetés Aldobolyi Nagy György zeneszerzővel (részlet a Népújság interjújából)

 - A mostani előadás miben lesz új, egyedi……?
- Újra hangszereltem a darabot az egri viszonyoknak megfelelően. Tekintettel voltam a kíséretre – az Egri Szimfonikusok vállalták – és a színészek adottságaira. Egyébként épp ez adja a dolog eredetiségét, hiszen a szereplők egyénisége formálja az előadást.
- ……Remélem, nem babonás: elárulná, milyenek a benyomásai az egri premiert illetően?
- Nagyon tehetséges, jó szellemű társulatot hozott ide Gali László. Megtaláltuk az összhangot a zenészekkel. Marik Erzsébet korrepetitorral és Gajdos József koreográfussal. Reméljük, hogy siker lesz…

   1988.01.29.

Az örökifjú tanti színre lép

  A könnyű műfaj nevében ellentétben egyáltalán nem egyszerű dolog. Nem elég hozzá a színészi tehetség, az író: a szárnyaló lelek, fegyelmezett és jó összmunka nélkül görcsös erőlködéssé válik az előadás. Az egri együttes éppen ezt értette meg, s legnagyobb erényük az az összhang, az a közös teljesítmény, amelyen nem érződik izzadtságszag. A piruett könnyed, nem botlik meg saját lábában a „táncosnő”, legalább olyan szinten valósítja meg ez a rokonszenves csapat a produkciót, mintha zenés tagozata is volna.
  A habkönnyű történetet szinte mindenki ismeri. Az alakok is sokszorosan ismerőseink: a bohém diákok, a szerelmes, de jól őrzött leánykák, a zord, de becsapható atyák, nosztalgikus kötődések, mind-mind a színházi közhelyek közé tartoznak. Különös dolog ez: korunkban túlságosan is felment az eredetiség ázsiója. Valamikor egyáltalán nem számított az plágiumnak, ha az irodalomban vagy a színpadon régi figurák tűntek fel. Sőt, a mívesség fokmérője volt, hogy ki mennyit tudott beépíteni az alkotásába a hagyományokból. Talán onnan a Charley nénje fantasztikus sikere, hogy írója színész, aki mit sem törődött a literatúra etikettjével, csupán azzal, hogy hatásos legyen a műve. Ez aztán sikerült is.  Legendák szólnak arról, hogy vonaton vetette papírra, netán fogadásból bohózatát. Nem túlzás azt mondani, hogy bizonyság ez a darab a színpad különleges törvényeire, s az irodalomtól való függetlenségére. Mert nagy valószínűséggel még csak el sem mosolyítaná magát az a néző e poénok olvasása közben, aki a színi látványon hasát fogja a nevetéstől.

Koncz János fotói

  A helyzetkomikum azért elsősorban a címszereplő érdeme, hiszen férfi bújik asszonyruhába. Örök és megunhatatlan humorforrás a két nem különbözősége és hasonlósága, különösen, ha ez az átváltozás olyan világban játszódik, mint a békebelei Nagy-Britannia. A férfiak és nők közeledése itt szertartásos, így valóban szentségtörésnek számít, ha valaki nadrág helyett szoknyát vesz föl.  Itt nem egyszerűen egy komikus félreértésről van szó, hanem ezek szerint egy álszent erkölcsiség kifigurázásáról is. Ahol voltaképpen nem is az öltözéke adja meg „Charley nénjének” vagyis Lord Frank Babberley-nek a tekintélyét, hanem degeszre tömött pénztárcája.  S ez – valljuk be – még napjainkban is tiszteletet parancsol.
  Az egri előadás édeme az, hogy nagyon is hagyományosan, mégis friss szemlélettel állítja elénk ezt a bohózatot. Már Shakespeare-nél lelkére kötötte Hamlet a színészeknek, hogy a bohóc ne mondjon többet a szerepénél. Vagyis ne próbáljon valaki a maga kovácsolta sikertől megrészegedve a lehetségesnél több elismerést kicsiholni. Ezt az ősi, de mindig megszegett színészparancsot maradéktalanul betartotta az együttes. A címszerepet játszó M. Horváth József sem „radírozta le” a többieket a világot jelentő deszkákról. Pedig mintha egyenesen neki írták volna ezt a szerepet: oly természetes módon illik alkatához. Kiválóan állítja elénk kezdetben a társai által is félreismert, némileg együgyűnek tartott, ám valójában sokarcú, szellemes figurát, akit igazából a szélsősége helyzet jellemez. Azt is megérthetjük, hogy nemcsak a különös helyzet változtatta megunhatatlan sikerdarabbá a Charley nénjét, hanem az is, hogy fölsejlik benne valami fontos tudnivaló az emberi természetről. Lord Frank Babberley arcképéhez újabb és újabb vonások kerülnek, mert M. Horváth József nem tekinti egyszerűen jópofa bemondásoknak szavait. A nevetésen túl a közönség is megérzi, hogy ennek a fiatalembernek kissé valóban megingott nemi szerepe a női öltözékben. Rendkívül kétarcúan parodizál, hangsúlyos gesztusai egyszerre fejezik ki a játék önfeledtségét, s a magára ismerést: jaj, már nem tudok parancsolni sem önmagamnak, sem az eseményeknek!
  Ilyen szempontból fajsúlyosabb is az előadás a szokásosnál, de ez nem megy a szórakozás rovására. Sőt, különös módon még meg is erősíti a nézők önfeledtségét: könnyen belehelyezhetjük magunkat Babberley alakjába, mivel M. Horváth nem egy sematikus karikatúrát, hanem egy teljes embert állít elénk. Még inkább szerencsés, hogy lehetősége van azt az említett „közhelyet”, pontosabban ezt a vázlatot kiszínezni, teljes értékű képpé formálni.
 Társai jól asszisztálnak teljesítményéhez: Szatmári György és Megyeri Zoltán pontosan tükrözi vissza Babberley változásait. Nem értik és nem is érthetik, hogy mi megy végbe barátjukban: a végén is csupán megelégedettségükben fogadják vissza szeretetükbe. Ők a bizonyság arra, hogy az így szerzett tapasztalat nem megosztható, bármenyire is mély, szinte zsigeri. Pontosan beleillenek a képbe, tánc- és énektudásuk nem hagy kívánnivalót maga után.
  A másik páros, Román Judit és Pasqualetti Ilona is állja a tempót. Ügyesen formálják meg az etikett szorításában élő, de természetes vágyaikat nem szégyellő lányokat. It talán érzékelhető különbség van Román Judit javára, mivel mimikája, átélőképessége erőteljesebb, így hatásosabb megjelenése, bármennyire is kiegyensúlyozott a két szerep.
  Meglepetés Kiss László Sir Francis Topplebee szerepében. Nemcsak teljes hitelességgel jeleníti meg a nyugalmazott ezredest, de remek énekhangjával hamar a szívünkbe is lopja magát. A nagy „slágernél”, az Orchideáknál már visszafogottabb, talán ez az ismert dallam gátlásokat kelt benne. Remek társa Ribár Éva, aki kitűnően énekel. Megjelenésével, szerepformálásával tökéletesen illeszkedik az együttesbe. Nem kevésbé kifejező Kőszáli Ibolya alakítása sem, Ella Delehay megszemélyesítése erőteljes, fontos teljesítmény.
  Meghívott vendégként Korcsmáros Jenő játssza Stephen Spittigue szerepét, alkatához igen illeszkedik ez a figura, így jó választás volt rábízni ezt az alakot. Hasonlóan kedves alakítást nyújt Solymosi Tibor, aki a szenvtelen inast szellemesen állítja színre.
  Talán méltatlanul említem a végén a zenét: Aldobolyi Nagy György tanította be és vezényli. Az Egri Szimfonikus Zenekar negyedszázados útján nem kis állomás ez: profi színházi együtteshez méltóan muzsikálnak. Erőteljes, hangsúlyos az általuk teremtett világ: végig dramaturgiai jelentősége van a daloknak, s Szenes Iván szellemes szövegeinek. A végén az egyveleg szinte koronája a kellemes előadásnak.
  A rendező, Kalmár Péter főiskolai hallgató letette a névjegyét, sose állítson ki rosszabb előadást pályáján. Összességében egy hangulatos színházi este bontakozott ki, amely méltán talál közönségsikerre.

                                                              Gábor László    



 

Szatmári György - Bárdos Margit - Epres Attila - Román Judit

   Megyeri Zoltán   

 

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész)

   1988.01.08.

Komor könnyedség
 

A JÓKÉPŰ, A JÓKEDVŰ, A JÓSZÍVŰ – így jellemezték kortársai Beumarchais-t, az órásmesterből lett udvarfit és drámaírót. S mintha csak ezek a tulajdonságok öltenének testet legsikeresebb vígjátéka hősében, Figaróban is: a csalafinta inasban, aki pajkos csínyek sorozatával kaparintja meg magának szeretett Zsuzsiját – kenyéradó gazdája, a röpke kalandra áhítozó gróf orra elől. Ám egy kicsit mélyebbre látó szem egy másfajta Figarót is megpillanthat Beumarchais komédiájában. A csavaros eszű szolgát, aki egyáltalán nem jókedvből, hanem kényszerűségből agyafúrt csínytevő. A lódoktorsággal, szinimesterséggel, lapkiadással  is megpróbálkozó borbélylegényt, aki tisztességes úton semmire sem vitte. A kudarcból okuló mindenkori kisembert, akinek címmel, ranggal, protekcióval szemben egyetlen fegyvere a furfang. Valószínű, hogy XVI. Lajos sem csak ártatlan tréfák felvonultatásának látta a Figaró házasságát, mert megtiltotta a mű bemutatását. Mindenesetre Valló Péter ezt a meglepően „kortárs” Figarót fedezte fel Beumarchais remekében, melyet az egri Gárdonyi Géza Színházban állított színpadra (Szikora János sokat emlegetett szolnoki rendezésével vállalva a versenyt).

Részlet a műsorfüzetből

 A HÓFEHÉR, ÁTTETSZŐ, FÁTYOLSZÖVÉSÚ falak mögött is „zajlik az élet”: Figaró lapul a szomszéd szobában és hallgatózik; Cherubin bújkál az öltözőfülkében; zenészek gyülekeznek a ház előtt. A kecse, mozgékony díszlet – a rendező munkája – is bizonyítja, hogy Valló Péter nem mondott le a komolyabb hangvétel kedvéért arról a rokokó játékosságról, melyet legutóbb miskolci Marivaux-rendezésében is megcsillogtatott. A szeleburdi ajtók hol a főhős, hol vetélytársa orrára koppintanak; parasztlányok alkalmi kórusa „üldözi” fülsértő produkciójával a grófot; mutáló, csukladozó hangon fakad szerelmi románcra a kis apród, majd álruhás hajadonként, égszínkék tüllruhában masírozik föl és alá. Pergő-forgó mozgalmasságával, sziporkázó ötletességével édestestvére az egri Figaró házassága a miskolci A szerelem és véletlen játékának, mindkettő XVIII. Századi francia komédiát keltve új életre.

   Ám a díszlet makulátlan fehérsége, a kastélybelső törékeny stilizáltsága, vagy a háttérből keresetlen egyszerűséggel Hold gyanánt elővilágító lámpa azt is hangsúlyozza, hogy mesterségesen kifinomult, művi az a könnyedség, mely szemünk elé tárul. További elszórt jelzések, egy-két nyomatékos mondat – „Mi ez? Színházban vagyunk?” -, az előadás vége felé beiktatott bábjáték arra figyelmeztetnek, hogy Valló Péter rendezése egyben a színház játszi, öntükröző vizsgálata is. Nemhiába áll a színpad szélén a nagy, el-elforgatott tükör, mely hol a szereplőkre mered, hol a közönséggel „néz szembe”. Látszat, játék és valóság áttűnései szervesen épülnek be az előadásba. A mesterien megkomponált könnyedség alatt fel-felvillan a szomorú, a súlyos is. Ezt jelzi már Figaró kesernyés hangú monológja is, amely a színmű végéről vándorolt a produkció elejére. Hangsúlyozza, hogy hősünk már túljutott a boldogulás hívságosnak bizonyult ábrándjain, élete utolsó értelmes céljaként csöndes családi meghittségre vágyna Zsuzsival. Így a gróf kijátszása nem pusztán mulattató bolondozás: vérre menő küzdelem, komoly tét – ez mindvégig ellenpontozza a vígjátéki önfeledtséget. Nem borítja fel a komédiát, csak árnyalja és elmélyíti. S bár annak rendje, s módja szerint minden jóra fordul, a félreértések tisztázódnak, ki-ki a saját párja mellett „díszeleg”, a rendezés nem elégedett meg e hagyományosan vidám befejezéssel, újabb variánsokat kínál. A színműben szereplő összkórust helyettesítő bábelőadás leegyszerűsítve újrapergeti a történetet, s itt már tragédiába, gyilkosságba fordítja. A szinte szürrealisztikus zárójelenetben pedig – mely már-már szétfeszíti a komédia kereteit – egy pillanatra végképp szertefoszlik a vígjátéki felszín, nyersen és leplezetlenül válik láthatóvá, ami mindvégig alatta feszült: az elszabadult ösztönök és indulatok. Figaró és Zsuzsi összekapaszkodva menekülnek a sötétben kavargó zűrzavaron keresztül – megintcsak új nézőpontból adva summázatát a történteknek.
   JÓ ISKOLÁNAK bizonyult Valló Péter gondos rendezői munkája a színészeknek, elsősorban a fiataloknak. Arányos, pontos alakítást nyújtott Epres Attila a józan, kemény Figaró szerepében. Az életrevaló, hűséges Zsuzsit is hitelesen, megbízhatóan játszotta Román Judit. Kedves, bájos, inkább kisfiús, mint kamaszos Cherubint alakított Megyeri Zoltán, sikeresen, bár növésre mintha jóval meghaladná a szöveg szerint nála termetesebb Figarót. Kiegyensúlyozott játékot nyújtott Szatmári György is arisztokratikusan könnyűvérű Almaviva grófként. Akadtak hullámzóbb teljesítmények is. Inkább puhán, lágyan szenvelgő, s nem megsebzett, mélyen érző Bárdos Margit grófnéja. Anyaszerepben talált jobban magára Ribár Éva, Marcelinája lángoló szerelmesként eltúlzott. Hatásos figura a náthás fejhangon selypegő, kígyótermészetű énektanár, Bazilio, ám elegánsabb lett volna Tunyogi Péter játéka, ha visszafogottabb. Félreértelmezett vígjátéki bőséggel alakította Bartolót, a doktort M. Horváth József, harsánysága kirítt a produkcióból.
  Többszörös bűvészmutatványt hajtott végre Valló Péter egri rendezésével. Lenyűgöző biztonsággal egyszerre vitte színre a komédiát és az alatta lappangó tragédiát. S végre sikerre segítette a fiatal egri társulatot, mely zökkenőkkel indult útjára.        

                                                              Tegyi Enikő 



Ribár Éva - Kiss László - Pasqualetti Ilona - M. Horváth József - Tunyogi Péter - Solymosi Tibor - Fehér István - Horváth Ferenc - Szász Andrea
 

* Hozzászólások:
- Régi szép idők:) Hevér Zsuzsa
- Láttam, egész jó előadás volt! Verebes István
 

Nádas Péter: Takarítás

                                                         
Berek Kati, Epres Attila, Román Judit

Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész).

1987.12.06

Vonzások és súrolások

A Takarítás Egerben

 Ha közelebb mennénk hozzá, érezni lehetne az illatát. Nem a színházét – a kopott parkettáét. A szétlocsolt víz beszivárog a repedései közé, föláztatja a port, a lerakódott piszkot, az enyvet is talán, s a viaszbevonatot. Vizes porszag terjeng a lecsupaszított szobában. Meg a megizzadt testeké, a nagytakarítóké. Két nő s egy fiatal fiú térdre ereszkedik, nekifeszül a súrolókefével a mocskos parkettának. Üres téren ritmikusan mozgó emberi testek. A fényesen csillogó szobát koszlott, fehér falak határolják, képnyomokat rajzolnak rájuk porkarikák. A látványt a fehér szín uralja: napfény zuhog be az ablaktáblákon, csupasz végtagok villannak elő sikálás közben, rózsaszín-fehér karok, lábak, meg sápadt, kipirult arcok. Erős habok váltakoznak súlyos csönddel, fogantyúk csapódnak vödrökhöz, csikorognak a súrolókefék.
  Csupa fiziológiai képzetből meg nyersen naturális cselekvésből kell színháznak teremtődni Nádas Péter színpadán. Bár a játék szereplői közben mindvégig beszélek, perlekednek egymással, mániáikat hajtogatják vagy csak a múltba révednek. A fizikai cselekvések más jelentést hordoznak, mint a kimondott gondolatsorok. Nem feleselnek a szavak a tettekkel, elválnak tőlük. Látszólag semmi összefüggés köztük, a rituális játékban mégis egymásba kapcsolódnak.
   A Takarítás színháza szertartás-színház: Nádas színpada a képzelet, a lélek színpadává tágul. A fölsikált mocsok a lelkekről is súrolódik, miközben rituális játékaikat játsszák le a szereplők. A szavak, az indulatok fölmorzsolják a tudattalanba temetett szennyeződéseket. Felbolydul a múlt, kiömlik az eltakaríthatatlan mocsok. Hoz-e megtisztulást ez a nagytakarítás?
  Szikora János győri rendezése (1980) óta kevésszer kísérelte meg magyar színház, hogy megszólaltassa  Nádas drámatrilógiájának darabjait. E dramaturgia kétségtelenül kísérletező kedvet, alázatot és nyitottságot kíván a rendezőtől, együttestől. Méltányolandó hát, hogy az egri színház éppen egy ilyen színészt-rendezőt próbáló művel nyitotta meg stúdióját. A filmesek társadalmából érkezett rendezőt, Elek Juditot láthatólag semmiféle (rossz) színházi beidegződöttség nem vezérelte, amikor Nádas szövegét kézbe véve, magából a műből kísérelte meg kiolvasni a játék formálásmódját. Darabértelmezésének kiindulópontja annak fölismerése, hogy a metaforikus jelentésrétegek csak a cselekvés alól bontakozhatnak elő. Ennek érdekében nagyon nyersen, ugyanakkor pontosan játszatta el színészeivel a fizikai munka folyamatát s – Csetneki Gábor mozgástervezői közreműködésével – annak ritmusos monotóniáját. Sikerül ezáltal olyan sajátos „testnyelvet” kialakítania, a mozdulatoknak, a cselekvéseknek olyan költészetét létrehoznia, amely a maga banális mindennapiságában is képes fölidézni egy, a biológiai léten túli metaforikus tartalmú világot. A hétköznapi cselekvések átértékelődnek, rítussá válnak eközben, egyidejűleg megőrizve a mozdulatok egyszerűségét és teatralitását.
   Berek Kati Klára asszonya mázsás teherként cipeli magával színes, gazdag élete titkait. Feltárulkozása fájdalmas élveboncolás: múltjától, magányától csak gyötrelmes önvizsgálat árán szabadulhat. Epres Attila ellentmondásos karakternek láttatja a fiatal Jóskát, olyan kialakulatlan személyiségnek, aki egyszerre infantilis és agresszív, akinek még nyitott könyv az elkövetkezendő élet, s akit leginkább ösztönei kötnek gúzsba. Román Judit Zsuzsája sokféle vonzás erőterében mártózik meg önmaga megismerésében, s teszi képessé magát arra, hogy leszámoljon múltjával tisztába tegye érzéseit. Talán az ő figurájában őrződik meg legtöbb a biológiai lét titokzatosságából, öntudatlan boldogságából.
   Szakács Györgyi hivalkodás nélküli, hétköznapi ruháiban folyamatos hétköznapi tragédiákat végigélő alakok támadnak fel előttünk. Föltakarítják s újra berendezik a szobát, életük keretét. Céltudatosan monoton működésük egy percig sem hagyja feledni: végképp eltűntetni sosem tudják majd a mocskot, a takarítás bármikor újrakezdhető.
                                                              Kovács Dezső 
                                    

Így emlékszik a néző...

  A sorozathoz történő anyaggyűjtés során nagy örömömre személyesen megismerhettem olyan embereket, akikkel egyébként soha nem találkoztam volna. Hóborné Radics Ildikó a Wigner Jenő Műszaki Informatikai Középiskolában, Hóbor Sándor a Dobő István Gimnáziumban tanít. Mindketten matematika-fizikát. 

 Beszélgetésünk fényesen cáfolta azt a hiedelmet, hogy a reál érdeklődésű emberek kevésbé fogékonyak a színház csodájára. Ők igazi, meggyőződéses és gyakorló színházat szerető emberek. Nem is csak egri tapasztalatokkal rendelkeznek, évtizedek óta igen gyakran Budapestre, sőt az ország más, akár egészen távoli tájaira is elmennek egy-egy előadás kedvéért. Szóba kerültek ezek az élmények is, megosztottuk egymással a színházról vallott nézeteinket, emlékeket, de sorozatunkban beszélgetésünknek azt a részét idézem, amelyben azt sorolták, melyek voltak – bár egy kicsit korábbról indulva - az önálló társulat megalakulásához fűződő máig is legélénkebben élő élményeik. (Az Egerben is játszott miskolci produkcióknál zárójelben a miskolci bemutató időpontját jelzem, az egrieknél értelemszerűen az ittenit.)
 

   Nem „szakmánk” a színház, de nagyon szeretjük. Gyermekkorunkból egyikünk leginkább itt, az egri színházban két operettre, másikunk a Déryné színház néhány előadására emlékszik. Akkor kezdtünk igazából járni, amikor egyetemisták lettünk Pesten. A színház egy nagyon jó „játék” - élni segít. Egy előadásból lehet élni napokig, hetekig, de ami nagyon jó, utána is megmarad. Viszont ahhoz sokszor kell színházba menni, hogy az ember megtanulja, megtalálja melyik a jó és melyik nem.  
   Műfajilag „mindenevők” vagyunk, ha jó színészek csinálják (na és persze jó maga a darab és a rendező is). Mindig a játék a fontos, hogy mennyire tudunk a játszótársa lenni annak, aki a színpadon van. Hogy kvalitásaival meggyőzzön, beleadjon szívvel-lélekkel mindent, amit csak tud.
   Eszünkbe jut először is az Agria Játékszín előadása fent a Várban, az András kovács királysága (1975.07.18.), majd az egyetem befejezés után, amikor haza jöttünk néhány nagyon jó miskolci előadás. A Tartuffe (1980.04.04.), ahol Blaskó Péter döbbenetesen jó volt a címszerepben. Egy szoros ruha volt rajta és mintha csupa kéz lett volna az egész ember. A Lila ákác (1980.10.02) - az maga volt a csoda. A kezdő Igó Éva és Szirtes Gábor, csodálatos előadás volt. Szeretjük, amikor lehet érezni, hogy akik a színpadon vannak, nagyon tehetségesek. Volt egy Jancsó Miklós-rendezte igen szórakoztató, nem hagyományos Csárdáskirálynő (1980.12.19.), sok furcsasággal, de ha valami más, mint addig volt, az sokszor nem baj, csak jó legyen! Legyen benne valami, higgyem el! Azután a Lear király (1981.03.06)… Major Tamás volt Lear, Igó Éva Cordélia is és a bolond is. A Líceum udvarán láttunk egy Liliomfit (1983.07.07.), Kaszás Attilával, Eszenyi Enikővel, Szerémi Zoltánnal.
   Legjobban azonban az 1987/88-as egri évad maradt meg. 
A Gali László-féle színház szolidabb, „szokványosabb” volt talán, de „bemelegítésnek” nagyon jó.

 Gali László direktor egy olvasópróbán

  Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (1987.10.16.) – a nagyszerű Csendes Lászlóval! (* Az előadásról a Színháztörténeti sorozat 26-27- részében!) 
  Nádas Péter:Takarítás (1987.10.26.) - stúdióelőadás a Megyei Művelődési Központban. Nem egy már nagyon ismert, népszerű darab, de nagy élmény. Berek Kati, Epres Attila, Román Judit, a két utóbbit akkor láttuk először, úgy érezve, akármeddig elnéznénk, mert nagyon tehetségesek. (* Az előadásról bővebben a sorozat következő részében!)
  Beumarchais: Figaro házassága (1987.12.04.) - a televízió is közvetítette. Megvan a felvétele, sokat néztük.
  Thomas Brandon-Aldobolyi-Szenes: Charley nénje (1988.01.23.) - nagyon szerettük.
  Schwarcz: Elvarázsolt testvérek (1988.02.06.) – mesejáték, a Helyőrségi Klubban. A direktor úrnak is elmondtuk, mert rettenetesen becsültük, hogy nagyon jó gyermekelőadásokat csináltak. Fruzsina lányunk három éves volt, ültünk a nézőtéren, aránylag közel a színpadhoz. Tunyogi Péter volt a Zöldboszorka. Szerepe szerint tombolt és az én kislányom megszólalt hangosan: „nekem ez nem tetszik”. Tehát nem egy odavetett, elnagyolt, hanem nagyon is szívvel-lélekkel átélt, tisztességes előadás volt ez és később is az összes gyermekelőadás.
  Arthur Miller: Két hétfő emléke (1988.03.11.) – a stúdiószínpadon. Döbbenten figyelt-hallgatott csoda!
   Emlékezetes Shaw: Pygmalion-ja (1988.04.22.)
  Tadeusz Różewicz: Fehér házasság (1988.06.03.) – meglepő előadás. Ha nem is tudnánk már végigmondani a cselekményt, emlékszünk, milyen jó volt.
   Emlékszünk a későbbi évadokra is, de közel sem úgy, mint erre. Az újdonság varázsára, az örömre! Azt gondoltuk, a mieink, nekünk játszanak. Ha mégis említeni szeretnénk még néhány előadást a Gali-korszakból, legyenek például:
   Osztrovszkij: Tehetségek és tisztelők (1988.10.14.)
  Zerkovitz-Szilágyi: Csókos asszony (1989.12.06.) – Dimanopulu Afrodité annyira bájos volt! Ugyanő döbbenetesen jó volt Arthur Miller: A salemi boszorkányok-jában (1990.02.09.) is.
  Nagyon szerettük a Bűnhődést (1990.01.31.), egy kétszemélyes darabot Epres Attilával és Megyeri Zoltánnal.
   Wasserman-Leigh: La Mancha lovagja (1990.04.06.)
   Csiky Gergely: Ingyenélők (1990.05.11.)
   Giraudoux: Trójában nem lesz háború (1992.10.02.)
   Békés Pál: New Buda (1994.01.21.) . azóta sem hallottunk róla, pedig szerintünk egészen jó darab volt.
   Shakespeare: III. Richard (1996.05.17.)
 

* Hozzászólás: Üdvözlöm Őket. Szeretettel és tisztelettel gondolok rájuk. Szarvasné Nagy Hajnalka

Így emlékszik a néző...

ÉLETEM ELSŐ SZÍNHÁZI ÉLMÉNYE - GIMNÁZIUM 3. OSZTÁLY

Sorozatunk 26-27. részében az 1987. október 16-i "Évadnyitó bemutató előadás"-ról, Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájáról esett szó. Ez inspirálta az alább olvasható emlékezést... Köszönöm szépen és egyúttal előre jelzem, hogy más nézői visszaemlékezések is várhatók még a későbbiekben!

   Soha nem hittem,hogy egyszer eljön az az idő, hogy azt mondjam „az én időmben!” De most mégis így kell indítsak, ugyanis a mi időnkben nagyon más volt a kollégista élet, mint manapság. Akkor 1987-et írtunk. Egy valamire való kóteros minden lehetőséget megragadott arra, hogy az épület falain kívül tartózkodjon. Délután 4-kor ugyanis lejárt a kimenő és az élet persze csak ezután indult. Kapva kaptunk hát az alkalmon, amikor megtudtuk, hogy színházbérlet vásárlására adódott lehetőség. Ami a mi olvasatunkban annyit jelentett: este 7 után kinn!!!
  Kicsi, de annál lelkesebb csapatunk indult hát első este Színházba! Sokan - köztük én is - először jártunk ilyen "flancos" helyen. A tiszteletet megadtuk: fehér blúz, fekete szoknya, a hozzá illő alkalmi cipő. Így kopogtunk el a József Attila Leánykollégiumból a közeli színházig. A közelség fél siker volt a magas sarkú viselése szempontjából. Aztán bementünk és szerintem mindenkit magával ragadott a díszlet és a nézők parfümje illatának sajátos elegye.
   Egy lócsiszár virágvasárnapja. A történetre sajnos már csak hézagosan emlékszem, de Csendes László játéka nagyon meghatározó és magával ragadó volt. Mikor kijöttünk, megállapítottuk, hogy ez egy jó hely és már nem csak a lógás lehetőségét láttuk benne. Aztán további darabok következtek nagyon helyes színészekkel, mint például Megyeri Zoltán, Czvetko Sándor… Ennek hamarosan híre ment és már szinte az egész kolesz színházba járt. Hatalmas ovációk a darabok végén, mikor a fönt említett színészek meghajoltak. Állva tapsoltunk! Bízom benne, hogy ezekre a percekre ők is szívesen emlékeznek vissza. Mint ahogy én is szívesen és jó érzéssel tettem…

Veres Gabriella gyógypedagógiai asszisztens
 

 1987. október 16. "Évadnyitó bemutató előadás". Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja. Dráma három felvonásban.

XXI. évfolyam 1. szám 1988. január

Földes Anna

A veszteség is fegyver

A tizedik Lócsiszár - Sütő András drámája Egerben - 2.
 

   Nem tagadom, az egri előadás első harmadában kételyeim jóval erősebbek voltak, mint elragadtatásom. Csendes László keményfából faragott, szinte szoborszerűen férfias lócsiszárjából meghökkentően hiányzott „a virágvasárnap-illat": nemcsak határozott volt, de kezdettől jóval indulatosabb, mint ahogy Sütő András szövege és a már látott előadások színpadi hagyománya alapján vártam. Ez a Kolhaas Mihály nem intette, óvta Nagelschmidtet, amikor arról beszélt, hogy a fölkelést szítóknak nem volt igazuk, ő dühösen vádolta Münzert, aki szerint a világot minden második napon föl lehet forgatni. Haragját egyre feljebb korbácsolja Nagelschmidt merészen hangoztatott igazsága. Nem tűri, nem tűrheti el, hogy a szemébe vágják: a kiegyezők, a szabadlábon levők, a rabok - a rossz lelkiismeret rabjai. Hogy megvádolják: a vámossal vitatkozva a maga „ötvengarasos nyugalmát" félti. Nagelschmidttel szemben is - a maga emberméltóságát hangsúlyozza: „Törvényes jogom, hogy meg ne sérts a becsületemben! Istentől nyert jogom, hogy megóvjam veled szemben is a családom nyugalmát." Kettőjük vitájából már-már arra következtethetünk, hogy Kolhaas karddal válaszol, és önérzetében megbántva kikergeti Nagelschmidtet a házból. De csak a szenvedély fűti, valójában kezdettől férfi módra, indulatait féken tartó öntudatos polgárhoz illően viselkedik.
   Lisbethtel való szerelmes találkozásában is kevesebb a líra, a poézis, több az asszonyát birtokló férfi kielégülést váró szenvedélye. A kaposvári és a kolozsvári szerelmi jelenetben az Énekek éneke soraival tolmácsolt érzelmek mélyén, a szárnyaló szavak és meghitt érzelmek mögött felsejlett az érzékek hatalma. Csendes László és Bárdos Margit színpadi kapcsolatában az utóbbi a meghatározó.
   A magas hőfokról indított jellemrajz láttán attól tartottam: Gali László eltorlaszolta Kolhaas Mihály előtt a fejlődés, az átalakulás útját, s ily módon lehetetlenné teszi a dráma ívének felrajzolását. A cselekmény előrehaladtával azonban világossá vált: Csendes László Kolhaas Mihálya a maga fizikai és érzelmi reakcióiban más úton jár ugyan, de éppolyan céltudatosan halad szerepének elkerülhetetlen csúcsa felé, mint a legjobb elődök. Az őt ért sérelmek hatására végbemenő átalakulása, a megbántottság partikularitásából az igazság egyetemessége felé törekvő felismerése úgy megy végbe, hogy haragja nem hangosabb, hanem mélyebb, drámaibb lesz. Gesztusai visszafogottabbak, de éppen a belső fegyelmező erő látható jelenléte, erővel tartott fékje érzékelteti a feszültség fokozódását, Kolhaas eltökéltségének energiáit. Csendes László - ezt önéletrajzából tudom - huszonöt évi városról városra, színházról színházra való vándorlás után jutott el Egerbe. Es estéről estére végigjárja a maga kálváriáját a föloldozás reményében - ez a munkája. Kolhaas Mihály szerepénél kevés alkalmasabb van a kálváriajárásra, és a színész valóban ön-emésztő dühvel, fájdalommal járja végig, vállán a családjáért vállalt felelősség terhével a tragédiába vezető utat. „Nézd, igazán sír!" -mondta a hátam mögött egy diáklány. Összerezzentem. Én nem a könnyeit figyeltem Csendes Lászlónak, hanem a kezét. Hogy szorult ökölbe a tehetetlenség pillanatában. Hogyan rándult meg alig észrevehetően a nyakán az ér. Magatartásának változásában, Csendes László nagy erővel féken tartott gesztusaiban pontosan nyomon követhető a Kolhaas bensejében végbemenő változás. A Lisbethet ért lándzsaütés hallatára nem sír, nem őrjöng, nem átkozódik. A bosszút is a jogai tudatában lévő polgár fegyelmezett eltökéltségével forralja. De azért amikor ingó és ingatlan vagyonát hirtelen eladásra kínálja, Csendes László fénytelen tekintetében felgyullad valami eszelős fény. Korábbi józanságát, kereskedőmúltját és etikáját meghazudtoló „tárgyalása" már a törvényen kívül kerülő, birtokával, életével mit sem törődő, lázadó Kolhaast sejteti.
   A játék intenzitása, a feszültség olyan erős, hogy a második felvonást záró színpadi puskalövés - amikor Kolhaas, már felesége halálhírének vétele után a házába törő poroszlóra lő - többé nem fokozhatja, hanem hirtelen oldja. Amikor én láttam az előadást, a dermesztő nézőtéri csendbe belehasító durranásra valahonnan hátulról disszonáns nevetés felelt. Ez azonban nem a kamaszidétlenség megnyilvánulásaként, hanem az elviselhetetlent elviselhetővé transzponáló megkönnyebbülés jeleként hangzott a nézőtéren. Hogy Kolhaas Mihály végre azt tette, amit a széksorokban ülők legelszántabbjai elvártak tőle.
   Csendes László alakításának csúcspontja a bírósági jelenet. Ahol megint csak kerüli az expozícióban alkalmazott szélesebb gesztusokat. Mintha egész lénye bilincsben, béklyóban, gúzsban lenne. De ebben a természetellenes dermedtségben a férfikönny és az ökölbe szorult kéz hangosabb minden kulisszahasogató kiáltásnál. Csendes fizikuma úgy szolgálta a megjelenítendő lelkiállapotot, hogy a nézőtéren is érződött: Kolhaas Mihály és a szerepét játszó színész egy és ugyanazon személy. Nem a tronkai várúr (hajdani) packázásáról van csak szó a színpadon, hanem mindannyiunk száz - jelenbeli - sérelméről. Es a belső dráma, a választás dilemmája, amely elől sem Kolhaas, sem Sütő András nem térhet ki, folyamatosan jelen van a mi életünkben is.

 
 

Csendes László, Szíki Károly, Bókai Mária

   Abban, hogy a dráma minden kimódolt rendezői, tervezői fogás nélkül ennyire mainak, modernnek hatott, oroszlánrésze volt az előadás rendhagyó alkatú, kitűnő Nagelschmidtjének. Sziki Károlytól távol áll a romantikus hősideál, távol az is, hogy Nagelschmidtből szabályszerű, nagybetűs forradalmárt rajzoljon. Ő az arkangyal oldalán a kételyek, a tiltakozás képviselője, a minden jogtalanságot tagadó, merészen protestáló lázadó, a minden időkben felnövekvő másként gondolkodó. Akinek léte, a kompromisszumokat tagadó eltökéltsége többnyire elfogadhatatlan kihívásnak tűnik a józan reálpolitikusok számára. Sziki Károly nem is törekszik arra, hogy saját alkatát meghazudtolva robusztus parasztforradalmárrá váljék. Játékában, kitöréseiben inkább a lengyel filmszínészek modern intellektuális szuggesztióját érezzük. Ez a tudatosan anakronisztikus szerepfölfogás nyilván nem veszélytelen. De Sziki Károly elég visszafogottan játszik ahhoz, hogy a történelmi színre épített modellhelyzetben se kövessen el stílustörést.
   A rendezőtől tudom: a darabválasztás pillanatában erre a két színészre képzelte, építette az előadást. Sütő drámája azonban a többi között azért is jó darab, mert nem  két főszerepe van. És a többit Gali Lászlónak csak kisebb-nagyobb kompromisszumok árán sikerült kiosztania.
 

Bárdos Margit, Csendes László

Az előadás Lisbethje, Bárdos Margit bájos, szeretetre méltó, derék feleség, de hiányzik belőle az a belső sugárzás, amely hitelt ad a hozzá intézett bibliai hevületű, pátoszú vallomásnak. Lisbeth  szerepét voltaképpen úgy kell, úgy érdemes eljátszani, hogy a nagy erejű szerelmi kettős jelenete után vállalását, helytállását és halálát követően, a színész fizikai, színpadi távollétében is sugárzóan jelen legyen a drámában. Erre a csodára azonban Bárdos Margit egyelőre még nem képes.
 

M. Horváth József, Csendes László

   Emlékszem, évtizedekkel ezelőtt visszatérő gond volt, hogy színészeink nem alkalmasak hiteles munkás- és parasztflgurák ábrázolására; hogy színpadon, filmen a traktoron is csupa értelmiségi ül. Most mintha a helyzet visszájára fordult volna: egyre gyakrabban válik zavaróvá az értelmiségi figurák intellektuális degradálása. Különösen vidéki színházainkban érezni ezt, ahol sok szerep megjelenítőjénél még az életkor kínálta tapasztalat is hiányzik. Ez a probléma a Gali László rendezte előadásban is kiütközött. M. Horváth József  (Müller Ferenc) kupecintelligenciával, némi ravaszsággal ruházza fel a jogtudort, de ezzel meg is fosztja őt szerepének valódi súlyától. A színész iróniája, nyílt cinizmusa ad némi színt a figurának, de tartalmat nem. És mivel Lisbeth hajdani kérőjét ezúttal kezdettől kisszerű hivatalnoknak ismerjük meg, a Kolhaasszal folytatott vitában érveinek nincs súlya, a karrierhez vezető útjának nincs tétje, konfliktusa és ára sem.
   Hasonló hiányérzetet keltett a Luther-jelenet megoldása is. Ahogyan a Madách Színházban Avar István súlyos alakítása - a kiegyezés felmagasztalásával – megingatta, majd maga felé billentette a drámai igazság mérlegét, a fiatal, kezdő Szatmári György jelentéktelen, súlytalan Luther Mártonja még a történelmi hitelességet is kikezdi. Az ő Luther Mártonja, korábban, a wormsi birodalmi gyűlés előtt sem lehetett igazán lánglelkű vezér, bátorságával nem forgathatta fel a világot. Nem járhatta végig azt az eszmei utat, amelynek végén a tanait meg nem tagadó doktor azt mondta: Itt állok, másként nem tehetek. Valószínű, hogy mindaz, amit ilyen nyomatékkal szóvá teszek, nem az ígéretes tehetségű színész felelőssége, még kevésbé hibája, és nem is a szerep súlyát félreismerő rendező mulasztása. Hanem - szereposztási kompromisszum. Ez azonban nem változtat azon, hogy az előadás egyensúlya tagadhatatlanul megbillent általa.
   A Sütő-dráma díszletét és jelmezeit tervező Piros Sándor gondos, pontos munkája stílusosan keretezi a színpadi játékot, megfelelő mozgásteret biztosít a színészeknek, de ennél többet a legjobb akarattal sem mondhatunk róla. A tervező egyetlen eredeti ötlete, a színpadra helyezett jelképhordozó emblémák - talán címerek? - felaggatása legalábbis vitatható. A realista képben ugyanis nemcsak valószínűtlen, disszonáns is, hogy Kolhaasék otthonában a lócsiszár cégéreként színes lóportré díszelegjen az ajtó felett. Úgyszintén felesleges, már-már groteszk a tárgyalóteremben elhelyezett bekötött szemű Igazság. Szerencsére a dráma és az előadás enélkül is pontosan érzékeltetné a hatalom szolgálatában alkalmazott törvény etikátlanságát, a jogrend és az igazság jóvátehetetlen sérelmét.
   Sütő András drámájának tizedik bemutatója a mű változatlanul tovább élő üzenetét, igazságát, színpadi erejét és a fiatal egri társulat tehetségét, a vállalkozást hitelesítő érettségét bizonyítja.

 1987. október 16. "Évadnyitó bemutató előadás". Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja. Dráma három felvonásban.

XXI. évfolyam 1. szám 1988. január

Földes Anna

A veszteség is fegyver

A tizedik Lócsiszár - Sütő András drámája Egerben - 1.

  Délutáni diákelőadáson találkozni egy, a XVI. században játszódó, másfél évtizeddel ezelőtt írott, jó néhány színpadon már játszott, tévében is sugárzott drámával – a színházi álmoskönyv szerint nem sok jót ígér. Különösen akkor, ha hozzátesszük, hogy a találkozásra egy színházi hagyományokkal alig rendelkező, direktorbuktató városban, tapasztalatokban szegény, nemrégiben összetoborzott társulat előadásában kerül sor.
   De ha a felsorolt körülmények ellenére a fiatalokkal zsúfolásig megtelt néző-téren az előadás tizedik percétől elül a zsongás, vágni lehet a csöndet, érzékelni a művel most ismerkedők fojtott izgalmát, ha a taps nem gyors és udvarias, hanem lázas és kitartó - akkor a kritikának is nyugtáznia kell: valami történt Egerben Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című művének bemutatásakor.  
   A bitófa előtt megdicsőült vesztes, Kolhaas Mihály útjának legújabb állomása megérdemli, hogy felmérjük 1973 óta megtett színházi útját………..(az írásnak itt következő része a blog sorozata szempontjából kevésbé releváns, a dráma korábbi magyarországi bemutatóit veszi sorra)…………..
   Gali László, az újjászervezett egri Gárdonyi Géza Színház Debrecenből jött igazgatója, Sütő András drámájával, az Egy lócsiszár virágvasárnapjával mutatkozott be a városban, és - az elmúlt esztendő előkészítő, szervező munkája után - színházi életünkben.
   Célkitűzéseit a műsorfüzetben (a többi között) így fogalmazza meg: „induló színházunk szeretné a közönség színházi igényeit kielégíteni, és ugyanakkor feladatának tartja, hogy újabb és újabb igényeket ébresszen. Használni akarunk, nem tündökölni. Komolyan vesszük feladatunkat, hogy tükröt tartsunk a világ, a társadalom és az egyén elé. Kortárs színház kívánunk lenni, azaz: nem kitérni a kor problémái elől, mondván, úgyis olyan sok bajunk van, felejtsük a bút, »kapcsolódjunk ki«, hanem válaszolni szándékozunk ezekre a kérdésekre, vitába szállni velük, tisztázni, hogy hol a helyünk, mi a feladatunk, kik vagyunk, mit akarunk".
   Ezekre a kérdésekre az első választ Gali László rendezőként Sütő András drámájának bemutatásával kívánta megadni.
   Választása önmagában is helyes volt. Jelezte, hogy a Gárdonyi Géza Színház magasra emeli a mércét. És nemcsak irodalmi értelemben, a dráma önértékét tekintve, hanem azzal is, hogy a kis létszámú, fiatal és együttesként tagadhatatlanul tapasztalatlan színészgárda vállára rögtön ólomsúlyokat helyezett, és úgy késztette őket - egyenként és együtt is - szárnyalásra.
   Nos, a nehéz terhelési próba - mint azt tanulmányom bevezetőjében már előrebocsátottam - sikerült. Sikerült, mert az egri előadás, ha nem is reveláció a dráma színpadi történetében, minden tekintetben - értelmezésben, színészi játékban, a közönségre gyakorolt hatásában - méltó a programhoz, a műhöz és a vállalkozáshoz.  Legszívesebben korrektnek mondanám, ha nem járattuk volna le ezt a szót. Gali rendezése ugyanis nem oly módon korrekt, hogy zavartalanul, többé-kevésbé hibátlanul lebonyolítja a három felvonás színpadi megjelenítését, hanem abban, hogy gondosan-pontosan végigelemezte a szöveget, és következetesen ügyelt arra, hogy a dráma magántörténete érzelmi síkon is hatásos, követhető legyen; ugyanakkor nem halványította el a mű vitadráma jellegét. Jellemző az előadásra, hogy Kolhaas Mihály érveinél ezúttal mintha hangosabbak, messzehangzóbbak lennének az előadásban a kérdések, amelyeket Kolhaas Nagelschmidthez, Lutherhez, önmagához és az elfogadott, majd megtagadott világrendhez intéz. Milyen igazság az, amely saját hordozóit  akasztófára juttatja? Ki tehet róla, hogy csak az Isten igazsága hatalmas, ám az ember porszemenként kapta a maga egyetlen életét? „Ki rendelte vajon, hogy a porszem igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság is, amelyet nem keresnünk kellene, hajszolni, mint gyermek a szivárványt, hanem ott kellene lennie mindenütt, ahol meghirdették?" Kolhaas Mihály kérdése a meghirdetett és be nem váltott igazság híveinek és áldozatainak jajkiáltását is tartalmazza, s a kiáltásban az ítéletet, a vádat.
 
Az írás folytatása a következő részben!

SZIKORA JÁNOS DIREKTOR ELHAGYJA EGERT

Az 1986/87-es évadtól Szikora János megvált a Gárdonyi Géza Színháztól. Döntésének okairól a Színház című folyóiratban nyilatkozott, az 1986. szeptemberi számban. A hosszabb terjedelmű beszélgetésnek csak az ide vonatkozó részét idézem. Arról, hogy Egerben hogyan gondolkodtak a helyzet megoldásáról, a következő, 21. rész szól majd, a Népújság (ennél az írásnál valamivel korábban, júliusban megjelent) cikke segítségével.

Szikora János igazgató, akinek 1987. augusztus 30-ig szólt a megbízatása, idén nyáron átszerződött a budapesti Vígszínházhoz. Ezután Heves megye Tanácsa VB művelődési osztálya pályázatot hirdetett a Gárdonyi Géza Színház igazgatói, valamint művészeti vezetői állásának betöltésére. A választás a jelentkezők közül most folyik.

- Mi történt Egerben? Vagy inkább: mi nem történt?

- Sajnos nem történt biztató előrelépés az önálló színház ügyében. Odaszerződésem idején - inkább barátian ugyan, mint hivatalosan - azt az ígéretet kaptam, hogy 1987-ben már társulatot igazgathatok. Az ehhez szükséges fokozatos fejlesztésnek azonban szinte semmi jelét nem tapasztaltam. A megyének korlátozottak az anyagi lehetőségei, ezért a helyi vezetők központi támogatásban is reménykedtek. Később kiderült, hogy erre nem számíthatunk. Ha a megye színházat akar, saját erőből kell létrehoznia. S ma még senki nem tudja, hogy az ehhez szükséges pénzt honnan lehet előteremteni. Változatlanul nyitott kérdés a színészek elheLyezése is. Keresik ugyan a megoldást, de egyelőre nem hogy színészlakások nincsenek, de még azt az üres telket sem tudnám megmutatni, ahol majd felépülnek. Egyre határozottabban éreztem, hogy az egri színház a jelenlegi állapotában – befogadó színházként - működik ugyan, de a továbblépéshez nagyfokú szervezettség és koncentrált akarat szükséges. S jóllehet az akarat megvan, egyelőre alulmaradt a költségvetés hiányaival szemben. Az önálló társulatot előbb-utóbb bizonyára létrehozzák, mert a megye - jó értelemben véve - presztízs kérdésnek tekinti, s mert az egriek sem kevésbé igénylik a színházat, mint más vidéki városok. Az 1987-es terminus azonban aligha tartható. Ebben a bizonytalanságban érthető örömmel fogadtam a Vígszínház hívását.

- Bizonyára értékelte magában e másfél éves időszakot s a színház igazgatása során szerzett tapasztalatait.

- A saját szubjektív szempontomból is feltétlenül jelentett pozitívumot. Mindenekelőtt az, hogy nemcsak magamnak adhattam alkotási lehetőséget. Mód nyílt arra is, hogy közvetlenül érintkezésbe lépjek a színházi társadalommal. Ezt megelőzően szakmailag meglehetősen izoláltan léteztem, csupán azokat a kollégákat ismertem, akikkel munkakapcsolatba kerültem. Most elkezdtem figyelni, törődni más ízlésű, másfajta színházakkal. Abban az értelemben szintén túlléphettem a köreimen, hogy egy bonyolult, sokoldalú intézményt irányítottam, s ezt a munkát én minden részletében alkotótevékenységnek fogtam fel; a színészképző stúdió létrehozásától kezdve a grafikusok plakátterveiig. Ez a másfél év több sikert hozott, mint kudarcot. A bukott színigazgató kifejezésnek egyik fele sem illik rám. Bukottnak azért nem tekinthetem magamat, mert nem a közönség hagyott el minket. Az egri nézők izgalmasnak találták a programunkat, megkedvelték a színházat, odaszoktak. Színigazgatóságomat pedig a társulat hiánya kérdőjelezi meg. Akik engem Egerbe hívtak, maguk is nagyon szerették volna, ha az önálló színház létrejön. Az elodázódás nem rajtuk múlt, s hogy kin, erre válaszolni nem az én feladatom. A kezdeti lendülethez képest mindenesetre megtorpanás mutatkozott, s ez tagadhatatlanul kedvemet szegte.

- Végleg szakított Egerrel és a direktori szerepkörrel?

- Természetesen bármikor szívesen visszamegyek vendégrendezőnek, ha hívnak…
 

   A sorozat 3. részében Lendvai Ferenc egri direktor, a Miskolccal történő összevonás nagy hívének 1965-ös nyilatkozatát olvashatták arról, miért nem kell tartania az egri közönségnek ettől a tervtől, a 4. részben pedig Péva Ibolya, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja mesélt az egri és miskolci színházak 1966-ban bekövetkezett összevonásának időszakáról. Most, a 6. részben már 1978-ban járunk, amikor már meglehetősen nagy volt az elégedetlenség a fennálló helyzettel, nem csak az egri közönség, de a Miskolci Nemzeti Színház részéről is. A Népújság májusban két részes interjút közölt a „miskolci-egri színház” igazgatójával és főrendezőjével, amelynek már a címe kijelenti: A „házasság” rosszul sikerült. Az ebből a kettős interjúból közölt részletek (a dőlt betűvel szedett részek nem önkényesek, az írásban is így szerepelnek) után a sorozat 7. részében majd Dr. Kovács János visszaemlékezési következnek az önálló társulat megszületését megelőző és követő időkről, aki a Megyei Tanács VB Művelődési Osztályán dolgozott. Az 1978-as cikkben szerepelnek ezek a szavak: „…a fejlődés az önálló egri színház felé vezet. Ez egészséges törekvés…” és „megéri, mert négy-öt év alatt kialakulhat egy erős társulat, és létrejöhet az önálló egri színház, amelyet bizony megérdemel a város.” Fura érzés olvasni ezeket a gondolatokat – amelyekkel én tökéletesen egyetértek, hiszen erről és ezért szól az egész sorozat is – most, amikor az egri színház helyzete olyan, amilyen és úgy tűnik, teljes a bizonytalanság, ilyen-olyan hírek keringenek, köztük még a befogadó színház is tartja magát a remélhetőleg teljesen alaptalan szóbeszédekben. Negyedszázadnál több éves működés után ez évtizedekre halála lenne az „önálló egri színháznak, amelyet bizony megérdemel a város” – ráadásul másodszor történne meg azzal a várossal, amely két évvel ezelőtt a Kultúra Magyar Városa rangot is elnyerte.

1978. május

Az aggódás sürgette ezt a találkozást Sallós Gáborral, a miskolci-egri színház igazgatójával, valamint Illés István főrendezővel. A beszélgetés nyitányaként szerkesztőségünk véleményét tolmácsoltam, miszerint Egerből nézve vitatható az elmúlt évtized műsorpolitikája: a társulat elhanyagolja, mellőzi a magyar klasszikusok, nemzeti értékeink bemutatását, nem törekszik nevéhez és rangjához méltó, sajátos profil kialakítására.

   - Mi a véleménye a színház vezetőinek?

   - A színház műsorpolitikájáról nekem más a véleményem – kezdi az igazgató. Meggyőződésem ugyanis, hogy az elmúlt években is érezhető bizonyos fejlődés, noha az említett sajátos profil kialakítása valóban nem sikerült úgy, ahogyan mi azt szeretnénk, s ahogyan azt a nevünk is megkövetelné. Hogy miért? Nos, elsősorban az egri színház miatt, pontosabban a rosszul sikerült házasság miatt. Ez a kettősség sajnos nem teszi lehetővé sem egy miskolci, sem egy egri profil kialakítását. Mi már több alkalommal elmondtuk, hogy egyazon műsorral nem lehet két különböző összetételű várost kiszolgálni. A két színház, a két színpad különböző mérete már egymagában indokolttá tenné az önálló műsor kialakítását. Amely oda illik az egri színházba és megfelel az egri közönségnek, s így jobban szolgálná a közművelődés céljait is.
  - Elégedetlenségünket az évad során több alkalommal is megfogalmaztuk. Sajnálattal tapasztaljuk azonban, hogy a színház nem reagál írásainkra, válasz nélkül hagyja a véleményeinket, amelyeket pedig olykor talán lehetne vitatni is. A megyei lap mintegy százhúszezer olvasója és a Gárdonyi Géza Színház majd kilencvenezer nézője joggal elvárhatja, hogy a társulat vezetői válaszoljanak a műsorpolitikát, vagy a színház és közönség kapcsolatát érintő cikkeinkre.
   - Egy-egy kritikára, bíráló cikkre, vagy a műsortervet elemző írásra mi mindig a következő bemutatóval illetve évaddal válaszolunk – mondja a főrendező. Mi tiszteljük a sajtót, amelynek az a feladata, hogy írjon, közöljön, cikkeivel elgondolkodtasson bennünket – ezt meg is teszi a Népújság -, a mi dolgunk pedig az, hogy jó és színvonalas előadásokat vigyünk színpadra. Ez a munkamegosztás. A kritikákat persze érdeklődéssel, sőt izgalommal olvassuk, meg is vitatjuk, olykor neheztelünk a bírálatért - különösen, ha nem értünk vele egyet -, ám mindig tudomásul vesszük az újság véleményét..........nekünk sem közömbös, hányan ülnek a nézőtéren. A színház a közönségért van, s már csak ezért sem mondhatunk le arról, hogy széles ablakot nyissunk a világ drámairodalmára. Így műsorunkban jogosan kapott helyet a csehszlovák Hornicek és az angol Pinter is. Most amolyan vesszőparipaként emlegeti a sajtó ezt a két bemutatót, kifogásolva, hogy miért a nagyszínházban és miért bérletben játsszuk Egerben A gondnokot, amikor Miskolcon a hatvan személyes zsebszínházban mutatjuk be. Véleményem szerint az írók nem kísérleti színpadra írják műveiket, s ez a stúdiószínház tulajdonképpen egy magyar találmány. A stúdió miskolci premierje után Egerben a nagyszínpadon mutattuk be a Két férfi sakkban című komédiát, s mert sikere volt, s mert a közönség jól szórakozott, most Miskolcon is a nagyszínpadon játsszuk.   M i é r t   b a j   e z?.........igazságtalan lenne az olyan vélemény, amely csak a színház hibáit hangoztatja és megfeledkezik a közönség magatartásáról, tényleges igényeiről.
   - A közönségről valóban nem szabad megfeledkezni. De arról sem, hogy a színház is fejleszti az ízlést, alakítja a nézők igényét, s az említett érdektelenséget éppen a reális igényektől elszakadó műsorterv is fokozhatja.........És még sok minden. Például az a sajnálatos körülmény is, hogy gyengül a társulat, s egymás után más színházakhoz távoznak az egri közönség kedvencei..........
   A főrendező véleménye szerint nem gyengül a társulat.
   - Arról van szó inkább, hogy az utóbbi években színházunk is belekerült az egyre dinamikusabban cserélődő, változó magyar színházi áramlatba..........Győrben például új színház épült, ott most bőkezűbb a város, így Bács Ferenc és felesége, Tanay Bella – akiket tavaly Erdélyben fedeztünk fel -, háromszobás lakást kap, de oda szerződött Kovács Mária is, akinek távozását őszintén sajnáljuk. Beke Sándort Kecskemétre hívták művészeti vezetőnek, s vele megy Blaskó Péter, Blaskó Balázs és Reviczky Gábor is. Gyöngyössy Kati is bejelentette távozását, bár döntése még nem végleges..........
   - Vajon sikerül-e a távozók helyére a megfelelő szerepkörökre alkalmas, jó képességű színészeket szerződtetni?
   - Reméljük, igen – válaszolja az igazgató. Bár megmondom őszintén, hogy a tájelőadások, az egri utazások nagy száma – majd kétszázszor játszunk a Gárdonyi Géza Színházban – befolyásolja a színész szerződési kedvét..........
   - Többször szóba került a rosszul sikerült színházi házasság, amely ma már egyértelműen gátolja a társulat művészi munkáját, korlátozza színház miskolci és egri, Borsod, illetve Heves megyei jelenlétét. Mi a megoldás?
   - Meggyőződésünk, hogy a fejlődés az önálló egri színház felé vezet. Ez egészséges törekvés, s megvalósítására Egerben megvannak a feltételek. Átmeneti megoldásként mi azt javasoljuk, hogy telepítsünk le Egerben 15-20 tehetséges művészt, s ez a prózai társulat - amely egyelőre a Miskolci Nemzeti Színházhoz tartozna – ott élne, próbálna és játszana a városban, sőt járna Gyöngyösre, Hatvanba és a megye néhány nagyobb községébe is. Ily módon megoldódna a rég hiányolt jelenlét és ugyanakkor a város, a megye igényeihez alkalmazkodó önálló műsort látna a közönség. A zenés műveket, valamint a nagy kiállítású előadásokat – mint például a Lorenzaccio vagy a Monna Vanna volt – továbbra is Miskolcról importálnánk. Mindehhez persze néhány lakás kell, de megéri, mert négy-öt év alatt kialakulhat egy erős társulat, és létrejöhet az önálló egri színház, amelyet bizony megérdemel a város.      
   - Köszönöm a beszélgetést.
                                                            Márkusz László