A Rossztemplom felől fiatal férfi közeledett. Esett az eső, néptelen volt a város, ő mégsem sietett. Halkan egy kis dalt énekelt, valami régi slágert: „Szeretni bolondulásig, de jó is lenne, csak az a másik észrevenne, benne lenne…” Az egyik boltíves kapualjból fura alak hallgatta. Csinos legényke, pisze orrú, tüske hajú, értelmes arcú, csak épp a termete volt meghökkentő: nem ért a fiatalember lábszárának közepéig sem. Őszintén szólva szökevény volt az illető, Laci bácsi műhelyéből szökött.
   Laci bácsinak a bábtervezőt hívták. Kis szobája nem messze esett a Rossztemplomtól, a falakon mindenütt tervrajzokkal, fotókkal, készülő bábokkal és a szükséges szerszámokkal. A gyerekek nagyon szerették, bejártak hozzá, nézték, hogyan dolgozik. A bábfiú ott hallotta egy lánytól: De aranyos! Ha ember volna, talán még belé is szeretnék! Ez már néhány napja történt, de ma valahogy nem hagyta nyugodni ez a mondat, úgy érezte, meg kell keresnie azt a lányt. A kinti világ azonban nem tűnt olyan biztonságosnak, mint a műhely. Az igazat megvallva kicsit félt, ezért húzódott a kapualjba, amikor meghallotta az éneket. „Csak az a másik…” Ezek szerint ő is keres valakit - sorstársak tehát! Utánaeredt! Útközben nem győzött ámulni a sok látnivalón, még a félelemről is megfeledkezett. Azt sem vette észre, amikor az eső is elállt. Széles, forgalmas út után kanyargós utcák következtek. Az egyik térről lépcső vezetett égbenyúló falak felé, a másikon éppen kirakták a székeket, asztalokat, némelyiknél már ültek is. Egy kis hídon, ahol hosszabban időztek, megpróbálta megszólítani Nepomuki János fali kőfülkében álló szobrocskáját, de az meg sem hallotta. Túlságosan el volt foglalva a szárítkozással. A fiatalember azokat a helyeket járta végig, ahová emlékei kötötték, ahol sokszor fonódott össze pillantása valakiével akkor, amikor a jövő még nagyon szépnek ígérkezett. Most arra tartottak, amerre a kedvese fel szokott tűnni a nap egy meghatározott, közelgő pillanatában. Látni akarta legalább. Megálltak a széles kocsifeljáró barokk angyalokkal őriztetett kapujánál és vártak. A bábfiú csak ekkor eszmélt rá, milyen sokan vannak már körülöttük. Itt is, ott is fiatal párok, elmerülve egymás látásában, nem törődve a világgal. Szeretlek - mondták egymásnak, és a bábfiú egyre inkább érezte, mit jelent ez, s hogy azért nem veszik őt sem észre, mert számukra csak a másik létezik. Éppen ezek a gondolatok foglalkoztatták, amikor a fiatalember megrezzent. Megérkezett, aki miatt ott ácsorgott.  Sietve jött, szemét a sétálóutca egy pontjára szegezve, ott várta őt valaki. A fiatalembert nem érte meglepetés. Nem először látta már ezt a találkozást.  Tudta, hogy butaság, mégis így kellett tennie…
   Esteledett. Mindenkit megérintett a május illata, a virágok, a kivilágított város szépsége és az a valami, amit pontosan meghatározni lehetetlen, de hatása alól ilyentájt senki sem vonhatja ki magát. A bábfiú egy közelükbe jövő párra nézett és meglepetten látta, hogy az ő szemükben is bujkál valami abból a szomorúságból, amit a fiatalember szemében látott. Az pedig, mintha a ki nem mondott kérdésre válaszolna, ezt mormolta maga elé: Bizony, a szerelem szépség is, fájdalom is. Akkor is, ha boldog, a viszonzatlan szerelem pedig sokáig éget.  
   Lehorgasztotta fejét, és megpillantotta a bábfiút.   Nini! - gondolta -, hiszen ez Laci bácsi legújabb „gyermeke”. Mutatta is a terveit a múltkoriban. De hogyan kerülhetett ide? Majd így szólt a bábfiúhoz: Na, gyere! Reggel majd haza viszlek. De jó neked,  te semmit sem érzel… 

* Írásom eredetileg a Premier Planban jelent meg.