A színházi kellék akkor jó, ha nem akar  főszereplővé válni, de azért van mondanivalója, képes gondolatok ébresztésre is. Mint az egyik előadás kicsi és kopott bőröndje. Emlékeztet egy másikra, az édesapáméra. Alig fért el benne valami, valamikor mégis az volt mindene. Összes „vagyona”, személyes holmija, amit magával hozhatott a házasságba. De az ifjú feleségnek sem volt több, az ő holmija egy kosarat töltött meg. Eleinte még bútoruk sem volt, a földön aludtak, de gazdagok voltak, mert nagyon szerették egymást. Évtizedek teltek el, volt már lakás, bútor, sokkal jobb körülmények között azonban sohasem éltek. Felneveltek az anyagiak hiányát tökéletesen pótolva szeretettel, a világra való rácsodálkozással, fogékonysággal szépre-jóra. S ugyanolyan gazdagok voltak, mint korábban. Azt mondják, a szerelemből idővel „csak” a szeretet marad. Ők a példa az ellenkezőjére. Ott volt a szerelem a legutolsó pillanatokig minden simogatásban, minden aggódó Hogy vagy?-ban. Sajnos mindez most már múlt idő. De a bőrönd látta őket, s maga is öreg már, bölcs és nem hazudik. Hihettek nekem, s neki – meg annak a színpadi társának is – az ikertestvérének.