Érintett körökben szájról szájra járt a hír: ma éjjel bál lesz. Olyan, amilyen még sosem volt a városkában!
    Rég elmúlt már az óra, amikor a polgárok még virrasztanak, s valami különös csodának köszönhetően egyetlen lélek sem maradt, aki megláthatta volna, mi történik odakint. Pedig szeme-szája tátva maradt volna a csudálkozástól annak, aki véletlenül kitekint az ablakon. Mindenfelé a legkülönfélébb tárgyak suhantak és úsztak a levegőben. Voltak közöttük egészen hétköznapiak és különlegesek is, de abban megegyeztek, hogy valamennyiüket körülvette a büszke öröm ragyogása, amiért életükben először bálba siethetnek ők is, a saját, külön báljukba! Hosszasan szépítgették magukat. Szerettek volna tetszést aratni mindenáron. Egy piros bársonytekercs kimagasló termetével azonnal felhívta magára a figyelmet. Ez legyezgette hiúságát. Annál nagyobb volt azonban a megdöbbenése, sőt felháborodása, amikor meghallotta, hogy háta mögött egy virágcserép és egy könnyű tavaszi sál így suttognak: Nem tudjuk, ki ez, de van rajta egy lyuk! Megpenderült, hogy lássa őket, de mivel mindketten nagyon fiatalok, szinte gyerekek voltak még, megenyhült. Elhatározta, hogy harag helyett inkább mesél nekik. Egyszer ugyan már írt róla az újság, de hát azt nem olvashatta mindenki. Elkezdte tehát:
- Tudjátok, én egy nagy házban élek, ahová az emberek szórakozni járnak. Nevetni is, de sírni is. Amikor látom őket, magamban így szólok hozzájuk: „Tegezhetlek benneteket? Hisz’ olyan jól ismerlek. Nem is gyanítjátok, amikor ott ültök velem szemben, hogy olvasok az arcotokról. Tudom, ki az, aki nem a mi kedvünkért jött, csak magamutogatásból. Látom, ki határozta el, hogy bármit lát, úgysem fog tetszeni neki. Ez szerencsére ritkán fordul elő – becsületetekre legyen mondva. Te például ott, Te gyakran jössz, s őszinte várakozással érkezel. Tudom, hogy nem csak nézel, látsz is engem. Mert én is itt vagyok! Szerény kis tag csupán, néha mellőznek is teljesen, de legtöbbször mégis van egy rövidke szerepem. Rövid, de fontos. én kezdem és én is fejezem be az előadást. Néha alig tudom kivárni a pillanatot, amikor szólít az ügyelő: Függöny!” Mert én színházi függöny vagyok. Hogy van rajtam egy lyuk? Először magam sem értettem, miért teszik ezt velem. Fájt is, amikor kivágták rajtam, de belenyugodtam, amikor láttam, hogy barátaim, a színészek ott néznek ki előadás előtt a közönségre. Nagyon szeretem őket, akikkel egy színpadon léphetek fel minden este.
   A cserép és a sál tátott szájjal hallgatták. De nemcsak ők. Miközben mesélt, egyre nagyobb lett körülötte a csend, mindenki rá figyelt. Olyan szépen beszélt, hogy egészen meghatotta őket. Tapsviharban törtek ki és a függöny ettől maga is egészen elérzékenyült. ez a taps csak neki szólt, főszerepet játszhatott! Ez volt a legtitkosabb vágya, amiről eddig álmodni is alig mert. Örömében mindenkit meghívott a következő éjszakára, a színházba. A bál után tartanak egy különleges előadást is. A darabot majd a Gárdonyi-szobor írja, a szerepeket a kellékek alakítják. De ha szépen megkérik, a cserép és a sál is beállhat.

* Ez az írásom eredetileg a Premier Planban jelent meg.