A PIROS, A KÉK ÉS A FEHÉR HÖLGY
Két hármas. A szerény színpadon két férfi és egy nő, a nézőtéren három hölgy. A piros, a fehér, meg a kék. Már nem egészen, de még fiatalok. Jól emlékezhetnek az ifjúkor legszebb szerelmes élményeire. Időnként összenéznek, néha elmosolyodnak, de korántsem mindig ugyanakkor. Pszichológusok szerint az öltözködés, a kedvelt színek sokat árulnak el a temperamentumról, a rejtett gondolatokról is. A színpadi jelmezek jellemzőereje mindenki számára nyilvánvaló, de valóban miért is lenne az élet más területein érvénytelen ez a megállapítás? A piros ruhás talán maga is vett egyszer némi biztatásra egy nagy lélegzetet, és tett is a boldogságáért. A fehér vágyhat a felszabadultság bátorságára, de kötik ártatlansága hitének béklyói. A kéknek lehettek merészen romantikus, de egy ponton mindig a józan megfontolás korlátaiba ütköző élményei.
Az előadás Ellen-je tetszhet mindhármuknak. Egyesít minden nőt. A színésznő is minden porcikájával ,,A Nőt” játssza, tisztaságot, vágyat, a fériért vívott küzdelmet, lemondást és újrakezdést, testiséget. Szerelem? Nem is tudom... Igen, ott van az is, de bujkál. A többi mögé rejtőzve csak egy-egy pillanatra dugja ki a fejét, hogy azért ne feledkezzünk meg róla sem. Nem tehet mást, így írta meg a szerző.
És a férfiak? Vajon melyik típust érezhetik közelebb magukhoz a nézőtéri trió tagjai? Ők melyikük mellett döntenének a gyorsan változó, önmaguk ellentétébe csapó helyzetekben? Lehet egyáltalán megfontoltan dönteni, amikor a szerelem a tét, vagy a mérlegelés már vitathatóvá is teszi az érzés őszinteségét? Murray Schisgal férfialakjai nem rendelkeznek annyira általános érvényű vonásokkal, mint a nő. Könnyebben köthetőek a saját ismeretségi körünkben fellelhető konkrét személyekhez, bár megformálóik igyekeznek az egyediben az általánost is felmutatni.
Gyakran késztet mosolyra az előadás. A rendezés ránk bízza, hogy a felszínen maradunk-e, vagy vesszük a fáradságot, és elgondolkodunk azon, tulajdonképpen milyen sok szomorúság is van ebben a játékban. Hány meg hány szerelmes, de boldogtalan percünkben éreztünk hasonlóan, mint azok, ott fent a színpadon. A szerző és az előadás együttes szándéka szerint öngyilkosság, gyilkossági szándék, faképnél hagyás, reménytelenség ide vagy oda, mégis vígjátékról távozik a közönség.
Kifelé menet a piros, a fehér, meg a kék hölgy is vidáman beszélhet ki mindent és mindenkit. Darabot, színészt, közönséget. Nem hallom ugyan, de hisz ízigvérig nők. De éppen ezért otthon, elalvás előtt talán ők is felsóhajtanak:
- Szerelem? Oh...
(Az előadás Murray Schisgal: Szerelem, oh című darabja volt, az Agria Kisszínpad előadásában - 1995)
* Az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.
|