Kihirdették a Gárdonyi Géza színház következő évadának tervezett bemutatóit. A szeptember 25. és 29. között zajló XIII. Egri Stúdiószínházi Táncfesztiválon kerül először színpadra a GG Tánc Eger előadásában a Fehérlófia című tánc-mesejáték. Ezt követően Hubay Miklós: Ők tudják, mi a szerelem című művét – „burleszk és tragédia” – rendezi Frigyesi András. A bemutató tervezett időpontja október 4. A Valahol Európában című musical rendezője Bal József, november 15-i bemutató, Molnár Ferenc: Olympia című vígjátékáé Blaskó Balázs – december 13. 2025. január 22-én kerül közönség elé a Kolontos Palkó című mesejáték, Baráth Zoltán rendezésében. Ezt követi a GG Tánc Eger nagyprodukciója, a Café Brasil táncfantázia, Topolánszky Tamás koreográfiájával és rendezésében. Cser Zoltán mesejátékát, A Hétpettyes lovag-ot, március 25-én mutatják be, a rendező Baráth Zoltán. Az évadot Vajda Katalin-Fábri Péter: Anconai szerelmesek című zenés komédiája zárja, rendezője: Moravetz Levente, a bemutató időpontja: április 25. A Stúdiószínpadon októberben Amerikai idióta címmel a nagy sikerű Green Day zenekar Grammy-díjas lemezére épülő, koncertszínházi előadást láthatnak, a darabot a társulat tagja, Szőke Olivér írta, és rendezi.

Nézem a Gárdonyi Géza Színház „MÁJUS-JÚNIUS 2024” műsorplakátját. Nézem és szomorú vagyok. Hogy miért, a mellékelt grafika vizuálisan, egyszerű formában is megmutatja. Május 19-én az egri közönség számára véget is ér az évad. De akár azt is mondhatnánk, már május 11-én, hiszen a 13-i és 19-i előadás vendégjáték, befogadott produkció, kék színnel jelölve (a júniusi három előadás az egriek vendégjátéka Budapesten, illetve Szarvason). Májusban mindösszesen 6 saját előadás, ezeket jelöltem bordó színnel (11-én délután és este is lesz egy-egy), s azután már majd csak az új, 2024/25-ös évadban. Ennek a néhány mondatnak nem az a célja, hogy ezt a döntést kritizálja, mert – felteszem – nyomós oka kell, hogy legyen, hiszen alapeseteben, ha minden jól megy, a színház játszani akar! Mégis: szomorú látni és a nézők is – hallom, látom – fájlalják. Vita is bontakozott ki egy internetes oldalon. Azt a vitát sem szeretném itt sem minősíteni, sem folytatni, az egyik hozzászólásra azonban annyit mégis válaszolnék, hogy téved. Nem, nem volt így eddig is. Erre a döntésre kényszerült a színház éppen abban az évadban, amikor pedig az egri közönség kedvelte A házasságszerzőt, a Bástyasétány 77-et, a Janikát, A dzsungel könyvét, amelyet – kiderül szintén internetes fórumokból – most is vannak még, akik még nem tudták megnézni, s olyanok is, akik megnéznék még egyszer. És az évad utolsó produkciója, Mozart operájának, A varázsfuvolának 2 részes táncelőadás változata is kifejezetten színvonalas, szép előadás. Nem kis mértékben köszönhetően Varga Dánielnek, aki a Tánc Világnapja alkalmából az évad legjobb pályakezdő táncművésze díjat vehette át, ebben az előadásban pedig felejthetetlen alakítást láthatunk tőle Papageno szerepében. 

Baráth Zoltán, a Gárdonyi Géza Színház társulatának tagja, a Babszem Jankó Gyermekszínház vezetője nyerte el Az év embere címet a Heves Megyei Hírlap és a heol.hu közönségszavazásán azok között a jelöltek között, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, életművükkel gyarapították a régiót az elmúlt évben. Gratulálunk!

Kerek Dávid (Fotó: Gál Gábor)

Lassan három évtizede, hogy a Gárdonyi Géza Színház bemutatta A dzsungel könyve című musicalt. (Mégpedig nem a székhelyén, hanem Gyöngyösön. Volt egy időszak – talán csak egyetlen évad –, amikor több premiert is a megye más városában tartottak.) Nagy siker volt ott is, azután is, hogy bekerült az egri közönség elé. Akik gyermekként látták, ma talán már sajátjaikat hozták el az újabb bemutatóra, velük élték át az újabb nagy sikert.

* Bővebben a 2023/24-es évad rovatban!
 

A Magyar kultúra napja alkalmából Eger Megyei Jogú Város Közgyűlése Gárdonyi Géza-díjat adományozott Beke Sándor rendezőnek, a Gárdonyi Géza Színház volt igazgatójának. Gratulálunk! (Fotó: Gál Gábor)

Fotó: gardonyiszinhazblog

   Tegnap operettet néztem, Budapesten. Az Orfeum mágusa szövegét Orbán János Dénes írta, a zenét Pejtsik Péter.    
   Az utolsó három magyar operett, 1976, Békeffi István - Fényes Szabolcs: A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak, 1983, G. Dénes György - Bacsó Péter - Fényes Szabolcs: Szerdán tavasz lesz, 1996, Csemer Géza - Szakcsi Lakatos Béla: Dobostorta (egyes források ugyan nevezik ezeket zenés játéknak vagy musicalnek is), az 1996-os után huszonhét évet kellett várni, míg új magyar operett (sőt nagyoperett) bemutatóját tarthatta meg a Budapesti Operettszínház, amely az intézmény 100 éves jubileumára született és Somossy Károly (1827-1903) életét állítja elénk, aki megálmodta és létre is hozta azt az orfeumot, amelynek épületében ma az Operettszínház működik.
   Az előadás zenéje megidéz egy-egy dallamívvel, részlettel, szövege néha egy-egy sorral klasszikus magyar operetteket, utalva arra, micsoda sikerek születtek a 100 éves zenés teátrum életében, miközben nagyoperetthez illően gazdagon áradó, máskor meg intimebb hangulatú vagy humoros dallamokat élvezhetünk, amelyek hűek a magyar operett hagyományaihoz, mégis maiak, modernek is egyben. Siker volt, vastapssal, álló ovációval.
   Sokszor lenézik ezt a műfajt, noha a színházi kultúra szerves része (nem rossz műfajok vannak, hanem jó vagy rossz előadások). Mondják, s én egyetértek ezzel, hogy a látszattal ellentétben ez a „könnyű” műfaj nehéz csak igazán, hiszen prózai színészként, énekesként és táncosként egyként kell helytállni. Az pedig tagadhatatlan, hogy kedvelőinek sok örömet okoz. És arra sem egy példát láttam már, hogy akik lenézték, csak az ilyen véleményekre hallgatva tették, anélkül, hogy operett előadásokat egyáltalán láttak volna, majd rajongó lett belőlük.
  A magyar kultúra napján tehát szerintem igenis van helye akár az operettkultúránkról is szólni!
 

„Békebeli” - használják az emberek a jelzőt, amikor valami vágyott, békés, nyugodt dologra, állapotra, hangulatra gondolnak. Nos, ilyen Békeffi István és Stella Adorján Janika című vígjátékának egri előadása. És kedves, igazán kedves! (Fotó: Gál Gábor)

Bővebben a 2023/24-es lvad rovatban!

   Szilveszteri előadás természetesen most is van, csakhogy hatvan éve ez - amint a Népújság korabeli számában olvashatjuk - azért más volt:
   "A Dankó Pista bemutatójával búcsúzott a színház az óévtől és ezzel köszöntötte az új esztendőt. Két előadást tartott ugyanis szilveszter estéjén a színház a darabból, a második előadás jóval éjfél után ért véget. Régi, kedves szokásnak megfelelően, éjjel 12 órakor kialudtak a fények, tizenkettőt kongatott az ügyelő és felcsendültek a Himnusz hangjai. Majd a darab vezető művészei a nézőtérre mentek és pezsgővel kívántak boldog új esztendőt a színházban szilveszterező kedves közönségnek. Színpadon és nézőtéren egyaránt igazi szilveszteri hangulat uralkodott."

  Első formájában rádióoperettként ismerhette meg a közönség, azután került színpadra. A Rádió nagyon sokáig játszotta önállóan is dalait, ma is mindenki ismeri legalább a Vén budai hársfákat, a címadó Bástyasétány 77-et. Évek óta tervben volt már az egri bemutató, de a Covid, az energiaválság miatt halasztani kellett. A most látható változat operett helyett zenés vígjáték műfaji megjelöléssel szerepel a színlapon.

* A teljes írás a "2023/24-es évad" rovatban olvasható.
 

Fotó: Gál Gábor  

Fotó: gardonyiszinhazblog. Balra Blaskó Balázs direktor, középen Dalos Dániel.

Eisemann Mihály - Baróti Géza - Dalos László: Bástyasétány 77 című, eredetileg operettjét, a Gárdonyi Géza Színház változatában zenés vígjátékát mutatták be tegnap este. Az előadás előtt kiállítás nyílt a darab magyarországi bemutatóinak képeiből, Dalos Dániel részvételével, aki Dalos Lászlónak, az operett versei írójának unokája.
 

Az utolsó felvonás előtti szünetben a közönség megrohanja a ruhatárat, kimenti a botokat, kalapokat, bundákat és esernyőket, s az utolsó felvonás alatt úgy fest a színház nézőtere, mint egy csatatér. A legkülönbözőbb helyekre aggatott kabát, és egyebek szinte ordítva közlik, hogy tulajdonosukat már csak a hazamenetel érdekli. Nem szabad a ruhákat előbb kiadni. Várja meg mindenki, hogy a művészek befejezzék előadásukat, s ha a színházi előadásra eljöttek, ne sajnálják azt a pár percet, míg a kabát kiadásánál rájuk kerül a sor. ízléstelen és a művészettel szemben tiszteletlenség az ilyesmi! 1963.11.11. (ádám)

Kedves gyászoló családtagok, kollégák, barátok, szeretett nézőink!

   Volt idő, mikor azt hittem, hogy Magdika néni örökké él. Ő lesz a kivétel az idő sodrásában, aki kijátssza az elmúlás kérlelhetetlenségét, aki időtlen kortalanságban, kacagtató vidámságban, valami földön kívüli békességben, velünk marad ott… a Tittel Pál utcában, a muskátlikkal megrakott erkélye mögött.
   Aki egykor elment az ablaka alatt, nem is tudta, hogy annak a földszinti lakásnak a néhány négyezetméterén az egyik legszerethetőbb ember lakik. Egy idegen számára kívülről nézve ő sem volt más, mint egy átlagos idős asszony, egy szokásaiban elmerülő, ünnepeken is hétköznapokat élő nyugdíjas. De mi, akik közelebbről ismertük őt, pontosan tudtuk, hogy ebben a muskátlis lakásban egy különleges művésszel, nagyívet bejáró, megpróbáltatásoktól sem mentes élettel találkozhatunk, ahol zenében, versben, vagy éppen prózában szólal meg a történelem Magdika néni hangján, kezének redőiben rejtőző parfümillatú mozdulataiban, mosolyának megnyugtató szelídségében, a képektől roskadozó falak között.
   Életem különleges két évének tartom azt az időszakot, amikor megosztotta velem önként vállalt magányát. Mégis, most azok az évek, mint egy távolinak tűnő múlt, úgy keringenek emlékeimben.
  Tudom, hogy az életidőnk nem végtelen és miként a Zsoltáríró fogalmaz: „,,,megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet. A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk… ,Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”
   A távolinak tűnő emlékeiben, Magdika néni egykori életében most ezt a bölcs szívhez jutást látom. Soha nem követelőzött, soha nem tolakodott, csak kért, javasolt, tanácsolt.
   Ezzel együtt eszembe jutnak nagy beszélgetéseink az ebédlőasztalnál, a nappaliban karácsonyfa díszítés közben vagy lecsófőzéskor a konyhában. Mindenütt jelen volt az általa képviselt derű, optimizmus és a végtelen humor. Egyszemélyben volt számomra művész, nagymama és jóbarát. Tiszteletteljes jóbarát. Tőle megtanulhattam, hogyan kell tartással, méltósággal megöregedni, lelki és fizikai kapaszkodókat keresni, hogy az elesettségben való kiszolgáltatottság kevésbé legyen megterhelő testnek és léleknek egyaránt. Megtanulhattam tőle, hogy még az öregedéssel együtt járó korlátok között is lehet másokért létezni, másokra gondolni.
   Élete utolsó éveiben is, amikor már rendszeresen támogatásra szorult, gondoskodó volt. Mindenkit etetett. Madarat… macskát… engem. Ha véletlenül (ami csak ritkán fordult elő) ki kellett dobni egy-egy maradékot, arra gondolt, hogy szegény kis patkánykák mennyire fognak örülni a szeméttelepen. Imádta a macskákat és miután már neki nem volt, az erkélyen egy etetőtálat helyezett el és abba tette az idegen macskáknak szánt ételt (amit gyakran a rigók csipegettek fel). Szegedi lány volt, de gyűlölte a halat. Mégis, ha választani kellett a napi menük között, a rántott halat rendelte meg, mert tudta, hogy én szeretem. Ilyenkor felhívott telefonon és ezt mondta: Van kaja!
   Idős koráig rendszeresen úszott. Ötven évesen tanult meg kerékpározni, egy az utcájukban lakó tizenéves kisfiú segítségével. Több mint két évtized múlva, megszólította a ház előtt egy kedves férfi: tetszik rám emlékezni? Én tanítottam a nénit biciklizni!
   Zolika! – mondogatta gyakran, mi azért értjük meg olyan jól egymást, mert egy fából faragtak bennünket! Mind a ketten színészek vagyunk, mind a kettőnknek ugyanazt jelenti a színpad!
   És a színpadon túl, sok minden más is ugyanazt jelentette nekünk.
   Mesékben élt, akár csak én. A hálószoba ablaka előtt ma is van egy fűzfa, ami egy időben rendkívül megviselt volt, már-már a pusztulás veszélye fenyegette. Kijöttek a kertészek, metszették, formálták, majd a fa új erőre kapott. Sorsát Magdika néni az ablakból kísérte figyelemmel, izgult érte, hogy túlélje, közben zilált ágú barátját Kócos névre „keresztelte” el. Közös volt a zene iránti szeretetünk is. Így kerültek szóba azok a színházi esték, amiket a nagyszerű Latabár Árpáddal vagy Sárdy Jánossal töltött, vagy a vidéki fellépések a hideg pajtákban, fűtetlen művelődési házakban, ahol még olajlámpákkal világították meg a télvíz idején is nyári ruhában játszó színészeket. Mindez ma már színháztörténelem.
   Csiklandósan tudott kacagni… mindenen… akár önmagán is, ha éppen erre volt szükség ahhoz, hogy könnyebb legyen elviselni a hosszú élettel járó testi és fizikai nehézségeket. Figyelem magam, ahogy öregszem – mondta egyszer. Megdöbbentő élni akarás és élni tudás volt benne. Mindenben kapaszkodót talált ahhoz, hogy a lehető legtöbbet ki tudja hozni abból a maradékból, ami egy közel száz éves embernek juthat.
   Közel száz év! De milyen száz év? Világháború, nélkülözés, menekülés, államosítás, rendszerváltás, világjárvány. 1956-ban elszakadás a családtól, a gyermekeitől, (akikre haláláig büszkeséggel gondolt) és akik minden akadály ellenére, amit a történelem rájuk kényszerített, mégis az édesanyjuk közelébe kerültek, gondoskodó szeretettel vették őt körbe és támogatták az utolsó pillanatig, az élettel betelt elkerülhetetlen végig.
   Színészi létezésünk, pillanatművészetünk velejárója, hogy az általunk eljátszott szerepek, elénekelt dallamok, ejtett könnyek, vagy harsány kacajok a múlandóság kincsei közé tartoznak, amit születésük után azonnal elkezd felfalni a felejtés feneketlen hasú démona. Nem marad utánunk más, csak pár megsárgult színházi felvétel, néhány anekdota és egy gondolatban tartott kép a nézők emlékezetében.
   Magdika néni, vagy ahogyan a színházban hívták, Olgyus utolsó szerepe a Csárdáskirálynő Cecíliája volt, hetven éves korában. Emlékszem arra a fegyelmezettségre, ahogy példányát tartva rótta a lap szélére a rendezői instrukciókat. Én zöldfülű kezdőként izgalommal és szorongással tele próbáltam felérni a nagyokhoz. Egyik alkalommal kétszer is bemondtam egy végszót, ami ugye lehetetlen, mert végszóból csak egy van. Ő türelmesen rám nézett és megkérdezte: Ez most kétszer lesz? … mert akkor beírom.
   Nem Magdika néni… egyszer volt. Mert végszót… még a színházban sem ismétlünk.


 

Nem először hozok szóba a színházi etikett körébe tartozó témákat, nyilván – sajnos – nem is utoljára.
1. Ha a mellettem lévő hely gazdája már a helyén ül, amikor megérkezem, természetesen köszönök. „Szép” pillanat, amikor felnéz rám és – nem, hogy szóban nem viszonozza, még csak egy fejbiccentésre sem telik.
2. PET palack. Márpedig előadás közben nem illik sem enni sem inni és ez egyike az alapvető színházi illemszabályoknak! Nem igaz, hogy nem lehet egy órát kibírni anélkül. Legutóbb konkrétan 5 (nem egymás társaságában lévő nézőt (egyébként hölgyeket mind) láttam műanyag palackkal bevonulni a nézőtérre, ahová azt nem is szabad bevinni és volt bizony, aki a legnagyobb nyugalommal iszogatott is nem egyszer az előadás alatt, ráadásul az első sorban ülve. (Egyébként ugyanaz a hölgy, akiről ezt egyszer már megírtam .) Mielőtt csak a nézőtéri dolgozóknak szedné le bárki is a fejét, hogy miért engedik, szögezzük le, hogy előadás közben nyilván nem tudnak – pláne nem az első sorban ülő nézőhöz odamenni, szólni, de a beengedésnél sincs könnyű dolguk, mert bizony a kedves néző – ebből arra lehet következtetni, sejti talán mégis, hogy nem kellene – félrefordulva, rejtve a palackot vonul be, illetve a táskájában viszi, s csak előadás közben kerül elő.  
3. A cukorkapapír hosszas zörgését ("természetesen" a legcsendesebb jelenet alatt) most hagyom is...

Évek óta tartó tendencia a Gárdonyi Géza Színházban, hogy az új évad nyitó darabja egy prózai előadás – hol fajsúlyosabb (Csehov: Sirály), hol könnyedebb (Csiky Gergely: A nagymama), azután már zenés produkciók következnek, operett, musical, zenés vígjáték, táncjáték… Az idén sincs ez másképp, bár az évadkezdő komédia, A házasságszerző (Thornton Wileder darabja) átmenetet képez, amennyiben énekes és táncos betétek is vannak benne. Ebből a műből született a Hello, Dolly! című musical .......... Az előadás egyébként – amint a nézőtéren is hallottam kifelé menet: „egész kedvesre sikerült”.

* A teljes írás a 2023/24-es évad rovatban olvasható! Az előadás plakátján Dimanopulu Afrodité, a címszerepben.

97 évesen, családja körében elhunyt Olgyai Magda. Nyugodjon békében! Az 1959-ben készült fényképen férjével, Füzessy Ottóval látható. A Gárdonyi Géza Színház örökös tagjaként nyugdíjba vonulásától egy évvel ezelőttig Egerben élt, akkor fiához költözött. Amint korábban már megírtam, rám bízta - Baráth Zoltán közvetítésével, köszönöm szépen neki! - egy bőröndnyi emlékét, újságkivágásokat, kritikákat, műsorfüzeteket és rengeteg fényképet, családiakat is, de főként fellépésekről, előadásokról. Emlékeit a későbbiekben a blogon is meg fogom osztani. (A 90. születésnapjára neki adott szerenádon Gál Gábor készített videófelvételt, nézhető meg a blog YouTube csatornáján.)

A 2023/24-es színházi szezon már hagyományosan a Stúdiószínházi Táncfesztivállal indul, az idei már a tizenkettedik lesz.  Kiemelt partnere a Nemzeti Táncszínház. Minden korosztály találhat neki megfelelő táncprodukciót, öt nap alatt nyolc előadást lehet megtekinteni, s közel kétszáz táncos lép színre.

Az M5 kulturális csatorna ma élő bejelentkezésben tudósított Thornton Wilder: A házasságszerző című darabjának próbájáról, majd az M1 programajánlójában is szerepelt a Gárdonyi Géza Színház. A premier október 6-án lesz.