Augusztus 20-a alkalmából Magyar Bronz Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést kapott Engler Imre, a Gárdonyi Géza Színház műszaki vezetője! Gratulálunk!

Art Eger néven született újjá a Coviddal kezdődött több éves kényszerű kihagyás után a Pinceszínház. Az új névhez új helyszín is társult, az Érsekkert egyedülálló hangulatú szabadtéri színpada után most a Líceum udvarán láthatók a produkciók. Mégpedig két nagy csoportra oszthatóan. Az egyik csoportba tartoznak az igazából tényleg csak szórakoztatni akarók, mint pédául a Kölcsönlakás, a másikba azok, amelyek jobban illenek az "art koncepcióba". Már az Érsekkertben is voltak példák ilyen próbálkozásra - Sullivan: Esküdtszéki tárgyalás, vígopera, Szép Ernő: Kávécsarnok - most egész sorozat várta a nézőket. Edith Piaf-est Varga Klári és Rusz Milán előadásában, Sághy Tamás önálló estje, És Rómeó és Júlia - Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter, Frank Sinatra-est Bakos-Kiss Gáborral, Fesztbaum Béla Seress Rezső estje.
   A Singin' in The Rain című dal (az azonos című amerikai filmből) azért került a címbe, mert a tegnap esti előadáson a kezdés előtt öt perccel zuhogni kezdett az eső, szó szerint akkor állt csak el, amikor a tapsrend véget ért. De senkinek sem kellett eláznia, mert mindenki kapott esőkabátot. Nagyon jó megoldás! Így zuhé ide vagy oda (a színpad eleve fedett, tehát ott sem ázott senki) meg lehetett tartani az előadást, amelyben a tapsrend végén, előre nyilván nem tervezetten, de utalva az aktuális helyzetre elhangzott ez a dal is és a közönség együtt énekelte Bakos-Kiss Gáborral.

110 évvel ezelőtt, 1913-ban, június 22-én ért véget az évad, a "szezon". Az Eger című, "hetenkint szerdán és szombaton megjelenő politikai és társadalmi lap" Szezon után című írásában fejtette ki véleményét.

"Vasárnap este zsúfolt ház, rengeteg sok taps, izzó lelkesedés, virágeső, stb., stb. között záródott színházunk idei szezonja. Ez a szokatlan, majdnem páratlan szezonzárás minden embert megmozgatott és hiteles helyről tudjuk, hogy azon a napon legalább annyi ember távozott jegy nélkül a színházi pénztártól, mint amennyi boldogan mosolygott a künnrekedtek tehetetlen bosszankodásán.
   Ez a zajos szezonzáró hűséges fokmérője a mai színháznak és közönségnek egyaránt. Anélkül, hogy a Palágyi-társulat volt szubrett primadonnájának értékét, tehetségét, kedvességét, játékát, temperamentumát kisebbíteni akarnók, megállapíthatjuk, hogy komoly darab és a legnagyobb művésznő sem tudott volna Egerben fél akkora házat összehozni mint amilyen a vasárnapi volt.
   Dicsekszünk folyton fokozódó műveltségünkkel … de közben nem vesszük észre, hogy mennyire lecsúsztunk a jó ízlés útjáról. Egy évszázaddal ezelőtt a magyar nemzeti nyelv mentsvára volt minden összetákolt színpad. … Azután iskola lett a színházból … az élet iskolája, ahová tanulni járt a művelt és kevésbé művelt ember egyaránt. Ma: csupán vagy legalábbis javarészt szórakozó hely. … A darabok többnyire értéktelen sikamlósságok, vagy legalábbis tiszavirág életű, egyenesen csak egy esti szórakozásra szánt, tartalmatlan alkotások. … az üzlet telt házakat követel, telt házak pedig csak a könnyű és többnyire léha darabok után várhatók. És a most elmúlt szezon is csak ebben az irányban haladt."

Lássuk ezek után, mi volt a szezonzáró időszak műsora:



 

A Kulturális és Innovációs Minisztérium pályázatán 77 millió forintot nyert a Gárdonyi Géza Színház, 58 milliót kiegészítésként az alapműködéshez, 19 milliót pedig szakmai, gyermek és családi, valamint kiemelt művészi program megvalósítására.

Beszélgetésünk apropója a 2022/23-as évad utolsó bemutatója, az évadzárás – és némi előretekintés. Tóth-Máthé Miklós Aranyrandevú című romantikus retró-komédiájának mai  előadásán történetesen nyugdíjas nézők voltak jelen.

Akiket célközönségének is nevezhetnénk, az előadás zenei környezetével és azzal a világgal, amelyről a szerző beszél, ami az ő fiatalkoruk, a hatvanas évek, hetvenes évek eleje, családalapításuk időszaka. Erre nyilván mindenki szívesen emlékszik vissza, idéz fel különböző, akár olyan kapcsolatokat is, amelyekből nem született házasság. Természetesen, azért a fiatalabb korosztályoknak is kellemes szórakozás lehet az előadás. Nagy öröm volt, hogy ma gyakorlatilag minden jelenet végén, sőt közben is tapsoltak.

Hogyan került – ősbemutatóként – egri színpadra az Aranyrandevú?

A szerzőhöz személyes ismeretség fűz. Ez 1988-ra datálódik vissza, akkor szerződtünk ide feleségemmel, Saárossy Kingával, Kecskemétről. Az évadot megelőzően, nyáron már játszottunk az Agria Játékszín előadásaiban, én Jékely Zoltán: Mátyás király juhásza című zenés mesejátékában. Az előadást Csendes László rendezte, aki a burkus király szerepére meghívta Kóti Árpádot Debrecenből, aki nagyszerű és ismert vidéki színész volt. Az ő barátjaként ismertem meg Tóth-Máthé Miklóst. Egy időszakban jártak a Színház és Filmművészeti Főiskolára, de Miklós, miután kilenc évet töltött színészként különböző színházakban, a jelmezeket írótollra cserélte.  Szó szerint Ady-arcú színész volt, s ez, amennyire érdekessége, pechje is volt szegénynek, mert hiszen ki akarja állandóan Adyt látni a színpadon. Talán ez is egyik oka volt a színészi pálya elhagyásának. Református lelkészcsaládba született, a református vallás és a hit története rendkívüli módon izgatta. Több, Debrecenhez kötődő darabja született, amelyeket Gali László ottani igazgatása és főrendezősége alatt be is mutattak.
   1988-ban megjelent egyik könyvében, a Tapshoz kérem a szereplőket–ben az akkori vidéki színházi világ esszenciáját írta le. Megismerkedésünkkor kaptam tőle egy példányt, s már akkor nagyon megtetszett, mivel sokféle megközelítésben vázolja a vidéki színészélet rejtelmeit, a színházi büfék, színészklubok világát, amelyhez abban az időben nekem még, mint színésznek volt szerencsém. Később is tudtunk egymásról, üzeneteket váltottunk ismerősökön keresztül, időnként felhívtuk egymást.  
   2019-ben a Dankó Rádió egy műsorfolyamot készített Kingával és velem vidéki városokban eltelt éveinkről, magánéleti és színházi történésekről, tapasztalatainkról. Az anyagot több órán keresztül, zenei betétekkel megszakítva vették fel, s adták le. Az egyik adás közben, amikor éppen zene ment, csörgött a telefonom. Tóth-Máthé Miklós volt: Éppen hallgatlak benneteket, olyan jó visszaemlékezni a közös emlékekre! Van egy darabja, mondta, amit szeretne elküldeni. Aztán, még mielőtt megkaptam volna, Szakonyi Károly is figyelmembe ajánlotta, úgyhogy nagy kíváncsisággal vártam. Elolvasva rögtön felhívtam Miklóst, hogy be fogjuk mutatni, mert ez egy színházi csemege. Nagyon örült, azt mondta, ez lesz a hattyúdala. Sajnos egy hónap múlva eltávozott közülünk.

Így az előadást már csak gyermekei láthatták.

Igen, a bemutatón itt volt mindhárom gyermeke. A banketten ők is megszólaltak, nagyon tetszett nekik az előadás.
   Szeretném műsoron tartani s elvinni több városba, úgy gondolom, különleges színházi világát mindenhol élvezné a közönség. Tervben van, hogy megmutassuk például Debrecenben, Nagyváradon, s Budapesten a József Attila Színházban, az  Újszínházban, vagy  a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán.

Viszontagságos volt az út a bemutatóig.

Közbejött egyrészt az író halála, másrészt a pandémia és a veszélyhelyzet kihirdetése, le is álltunk. A 2021/22-es évadban a tavaszi időszakban próbáltam műsorra tűzni. A díszlet, s a jelmezek elkészültek, az a fajta környezet, látványvilág, amelyet megálmodtam. Jó ideig zajlottak már a próbák is, de kiderült, sajnos nem igazán mértem fel azokat a (negatív) lehetőségeket, amelyek a főszerepre felkért kolléga személyiségével jártak. Nem vált be a dolog. A meglehetősen szép pályázati összeggel azonban, amelyet a darab bemutatásához nyertünk, határidőre kellett elszámolni. Igen rövid idő alatt kellett megtanulni a szöveget, s egy előadást rendezni és a főszerepet játszani egyszerre nonszensz, de nem volt más megoldás, minthogy ebben a kritikus helyzetben magam lépjek színpadra, egy úgynevezett házi bemutató, szakmai bemutató erejéig. A bérletes közönség előtti bemutatót a következő évadra csúsztattuk át, így került most végre a nézők elé a darab.  Sikerült megtalálnom azt a már egyébként korábban is felkért főszereplőt, aki előzőleg a pandémiával összefüggésben nem tudta vállalni a feladatot. Csernák János kifejezetten alkalmas a szerep megformálására.

Azt szokták mondani, ha jön egy új ember, megindul valamiféle pezsgés, nem csak a társulat hat rá, hanem ő is a többiekre.

Ez így van! Nyilván a frissítésnek, új kollégák, új erők beépítésének a társulatba, számtalan az összetevője, amelyek között akadályok is vannak. Ilyen elsősorban az anyagi források megléte, vagy meg nem léte. Sajnos a mi színházunkban a fenntartói intézkedések következtében olyan helyzet alakult ki, hogy jelen pillanatban a kötelező bérminimumon kívül nem tudok fizetést ajánlani, így nem tudok hozni új erőket. Ezekből a fizetésekből nem lehet megélni egy idegen városban, miközben valaki elhagyja a normál életterét, kilép abból és elmegy valahová, ahol életvitelszerűen élnie kell és gyakorolni a hivatását. Nyilván én is pontosan tisztában vagyok azzal, hol, milyen pontokon kellene új erőket beépíteni, felpezsdíteni a belső viszonyokat, új művészi impulzusokat adni egymásnak, de költségvetési intézmény vagyunk, amelyben a státuszok száma és a státuszok mellé rendelt fizetési besorolások is meghatározottak. Emellett önálló gazdálkodás nélkül, s a vezetői döntés alapján adható juttatás lehetősége nélkül vagyok kénytelen, gyakorlatilag 2012. január elseje óta, vezetni a Gárdonyi Géza Színházat.

Mindez azt is jelenti, hogy Csernák János nem lesz társulati tag az új évadtól?

Érdekes kérdés, hogy milyen működési forma mellett, kit nevezünk társulati tagnak. Korábban az volt az elfogadott álláspont, hogy a közalkalmazotti – illetve, miután az előadó-művészeti szférában megszűnt a közalkalmazotti státusz – alkalmazotti minőségben a társulathoz tartozókat. Manapság kicsit árnyaltabb a helyzet: gyakorlatilag az egy évadban a színházban munkát, szerepet vállalók közössége az adott évad társulata. Vannak kollégáink, akik életkoruknál fogva nem alkalmazottak, hanem bérszámfejtett gázsit felvéve, tiszteletdíjért végzik a munkájukat.

Akkor másként teszem fel a kérdést. Ha a néző ránéz ősszel a színház honlapjára, ott fogja látni az ő arcképét is a többi művész között?

Igen, szeretném – és már meg is állapodtunk benne –, hogy szerepet vállaljon egy-egy bemutatónkban. Az életkora és színészi habitusa hiányzik a társulatból. Nem titok, hogy amikor az Aranyrandevút terveztem, Kelemen Csabával képzeltem a szerepet. Sajnos a Covid következtében tragikus hirtelenséggel eltávozott közülünk. Az a fajta szerepkör és színészi attitűd, amelyet évtizedeken keresztül képviselt, hiányzik. Ezt a hiátust szeretném hosszútávon betölteni Csernák Jánossal.

Szokatlan módon – mint az első alkalommal ez el is hangzott, az elmúlt 35 évben (1988/89 volt az újra megalakult Gárdonyi Géza Színház első teljes önálló évada) nem volt ilyesmire példa –, az évad utolsó bemutatója, az Aranyrandevú minden bérletes előadása előtt színpadra lépett a színház igazgatója, hogy szóljon a közönséghez.

   A pandémia következtében kialakult életvitelváltozásban az emberek döntő többsége arra kényszerült, hogy a négy fal között próbálja meg kielégíteni a kulturális igényeit. Ez nyilván különböző híradástechnikai eszközök beszerzése által volt megvalósítható. Megfigyeltem, hogy egyre nagyobb, szélesebb dobozokkal mentek haza a plázából meg a különböző híradástechnikai boltokból az emberek. Gyakorlatilag beálltak egyfajta pótlásra, és ez a színházba járási szokásokon is látszik. Döntően és nagy százalékban csökkent a bérletes nézőszámunk. Ez nem egri specialitás, de kevésbé jellemző a vidéki nagyvárosokra, a vidéki nemzeti színházakkal rendelkező nagy megyeszékhelyekre, Miskolc, Debrecen, Győr, Pécs, Kecskemét… Az úgynevezett szegényebb megyeszékhelyek, Salgótarján, Eger, Veszprém, Kaposvár és sorolhatnám, mind-mind, köztük még fővárosi színházak is, jobban megérezték. A Covid miatti veszélyhelyzetet kisvártatva követte az energiaválság.  Mindez szorító prés alá helyezte, egyfajta döntési kényszer elé állította a közönséget. A nagyobb családdal rendelkezőknek, a kisebb jövedelműeknek nagyon meg kellett fontolniuk, tudnak-e a kultúrára áldozni. Az sem segített, hogy a most befejezett színházi évadunk kezdete előtt mindenfajta előzetes egyeztetés nélkül bejelentésre került, hogy Egerben októbertől több intézmény bezár, köztük a színház is. Ebből végül is akkor nem lett semmi, de a sajtóban nagy visszhangot kiváltó, bezárással kapcsolatos bejelentés a színháznak nagyon sokat ártott.  A hatásához ismerni kell a nézők bérletvásárlási szokásait, a bérleteladási rendszert. Május közepén meghirdetjük a következő évadot, s a bérletet vásárlóknak többféle lehetőségük van: részletfizetési lehetőséggel, illetve bizonyos időintervallumon belül kedvezménnyel válthatnak bérletet, és megvan az a lehetőség, hogy valaki eltetesse a bérletét. Miután bejelenti, hogy meg kívánja újítani, a Szervezés tartja a helyet. Az volt a gyakorlat, hogy sokan csak közvetlenül a bérletük első előadása előtt vették át és fizették ki a bérletet.  A zárás bejelentésének - ami akkor nem is valósult meg, mert a közgyűlés leszavazta - az lett a következménye, hogy sokan már az évad megkezdése előtt lemondták eltetetett bérleteiket.
   Kimutathatóan jóval több mint ezer bérletes nézőt veszítettünk.  Ez a mi nézőtéri befogadó képességünket tekintve - mivel általában 75 százalékos telítettséggel adunk ki egy bérletet, hogy a spontán jegyvásárlásra is legyen lehetőség - azt eredményezte, hogy 6-7 bérletfajtát nem tudtunk kiadni. Ennek következtében pedig egy új bemutatót követően gyakorlatilag 8-9 előadást tudunk lejátszani, rendkívül keveset a megszokott, 18-20-22 előadás helyett. Ráadásul az esetleges pályázati források lehetősége is nagyon lecsökkent. Hetven-nyolcvan millió forint között mozog egy évben az az összeg, amit pótolnunk kellene.
   Nos, ezért fordultam az évad utolsó előadásain személyesen a nézőkhöz. Kizárólag a nagyszámú bérletes nézőszám tudja biztosítani a produkciók létrehozásának feltételeit, anyagi hátterét. Szinte csak az így befolyt összegből tudunk díszleteket, jelmezeket és egyáltalán, látványt produkálni, a zenekart foglalkoztatni, a rendezők, tervezők, vendégművészek tiszteletdíját fizetni. Arra kértem a közönséget, hozzák el rokonaikat, barátaikat, családtagjaikat, ismerőseiket, tegyék egyfajta társasági eseménnyé a színházba járást.

   A Heves megyei Hírlap és a heol.hu olvasói szavazatai alapján Misurák Tünde lett az évad művésze. A Társulat belső szavazása ugyancsak őt találta az évad legjobbjának, a legjobb háttérdolgozónak pedig Ujhelyi Réka ügyelőt. Gratulálunk!

Csehov: Sirály - Trepljov (Fotó: Gál Gábor)

Próbálok mindig a száz százalékra törekedni, igazi embert formálni mindenben. És minden előadás után megkérdezem magamtól, mennyire sikerült. A Sirály adott nekem egy új lendületet, újjáélesztette a hitemet. A kollégák egyöntetűen dicsérték, sokat nőttem a szemükben. - A teljes beszélgetés a Színészportrék menüpontban olvasható!
 

Elhunyt Kiss Sándor, volt ügyvezető igazgató, a Gárdonyi Géza Színház örökös tagja. Nekem személyesen is barátom volt, nem találkoztunk gyakran, de időnként szívesen elbeszélgettünk a színház jelenéről és múltjáról. Meghatározó szerepe volt abban, hogy Eger újra önálló társulattal rendelkező színházat kaphatott. A blog Színháztörténti sorozatának 63. és 64. fejezetében olvashatják, hogyan emlékezett ő maga arra az időszakra. 

Kultikus regénye az Utas és holdvilág - nekem is egyik legkedvesebb könyvem. A színház csodájáról ugyan igazából csak Éva és Tamás "játékai" kapcsán esik szó benne, amelybe azután bevonják Mihályt is, a regény legfőbb szereplőjét, mégis valamiképpen jelen van mindvégig, hiszen szinte minden alakja szerepet játszik egész életében. A képen a Teatro di Marcello, amelyet Mihály is megtekint Rómában, Évát keresve.

A színházzal szemben, ott ált a Caffe Rouge. Egy ideje már üresen (ezt megelőzően pedig egy ideig Levendula néven működött), de azelőtt - sokáig - Caffe Rouge volt. Szerettem. Hogy mi köze van a színházhoz és a bloghoz? Előadás előtt szerettem teraszán üldögélve kávézni, nézni, ahogyan a nézők már kezdenek szállingózni. De volt közvetlenebb köze is, ott a teraszon, télen vagy rossz időben odabent készült nem is egy interjú a blog számára. Pontosan ugyan nem tudom, csak gondolom, a Covid járvány "tehetett be" végleg ennek a számomra kedves helynek. Most egy iroda működik már a helyén. Sajnálom!

(Lásd a blog előző, "Drámai hangú közlemény" című bejegyzését is!) Eger Közgyűlése 20,5 millió forintos gyorssegélyt biztosított a színház részére és elfogadta munkacsoport létrehozását annak vizsgálatára, hogyan lehet elérni, hogy "gazdaságosabb legyen a működés, jobb előadások legyenek és több néző".

Drámai hangú közlemény jelent meg a Gárdonyi Géza Színház közösségi csatornáján. A blog az egri színházi élet (egészen 1884-től napjainkig) és az egri színház történetének dokumentálására  jött létre, 13 évvel ezelőtt. Most magam is az Olvasókkal együtt értesülök arról, hogy a közlemény szerint nagy a baj. Én nem ismerem a színház működésének pénzügyi részleteit, s a blog nem politizál, de a történéseket természetesen itt is, továbbra is figyelemmel kísérem. Mindenesetre a színháznak - minden színháznak - élnie kell! "És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami." (Szerb Antal: Utas és holdvilág című regényének záró mondata.)

„Veszélyhelyzetben a színházunk

Drága Közönségünk! Mi már nagyon készülünk a következő évad műsortervével, de egyelőre nem tudjuk, hogyan kezdjük majd el az évadot… 2022 októbere óta több alkalommal számoltunk be az illetékeseknek színházunk válságos helyzetéről, s az azt kiváltó okokról. Számos alkalommal jeleztük, hogy a kialakult körülmények lehetetlenné tehetik a 2023/2024-es évad meghirdetését, a Gárdonyi Géza Színház működését. Közgyűlés alkalmával a teljes testület elé tártuk a kétségbeejtő tényállást, az egri társulat kilátástalan helyzetét – sajnos, úgy érezzük, süket fülekre találva. A napokban kaptuk meg színházunk tárgyévi, Eger MJV önkormányzata által biztosított, részletezett költségvetését. Egyértelművé vált, hogy a teátrumtól elvonásra került pályázati források hiányában – amelyek teljes összegével csökkentette az önkormányzat a szakminisztériummal kötött szerződésben vállalt támogatási kötelezettségét – nem hirdethető meg a 2023/2024-es színházi évad. Mivel fenntartó önkormányzatunk nem adta át, illetve a megnyert pályázatok teljes összegével csökkentette a hasonló nagyságrendű kőszínházakhoz képest amúgy is alacsonyan lévő támogatását, az egri színház 2023 folyamán működésképtelenné válik. Amellett, hogy összességében 215 millió Ft-ot vontak el az intézménytől, a legnagyobb érvágás a pályázati összegeknek megfelelő, mintegy 145 millió Ft elvonása. Az önkormányzat kettős finanszírozásra való hivatkozással csökkentette saját támogatásának összegét. Kettős finanszírozásra való hivatkozás a pénzelvonás indokaként nem állja meg a helyét. Pályázati összegeket meghatározott és csak arra költhető célok megvalósítására nyert el az intézmény. Az önkormányzat pedig nem egyes produkciókat, vagy konkrétan kiemelt célokat támogat, hanem alaptámogatást nyújt. A kialakult helyzetben - minthogy jelenleg az intézménynek semmiféle tartaléka nincs - ha nem kapja vissza a “dupla finanszírozás”-ra hivatkozva elvont összeget, reménytelen az évad megnyugtató befejezése, s nem hirdethet az egri színház következő évadot. Nem pluszforrást igénylünk, kizárólag az önkormányzati támogatás át nem adott hányadát. Lesz-e továbbra is önálló társulattal rendelkező színháza Egernek? A döntés a politikusok kezében van.”

Fotó: Gál Gábor

Szenvedély egy felvonásban – áll a cím alatt, mintegy műfaji meghatározásként. Én talán még leginkább ezúttal egy másik művészeti ág, a film eszközeivel színpadra alkalmazott dokumentumjátéknak mondanám. Bővebben a 2022/23-as évad rovatban!
 

A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) minden évben a színházi világ egy jelentős személyiségét kéri fel, hogy fogalmazza meg üzenetét a művészek és a közönség számára. Legelőször Jean Cocteau szövege hangzott el, 1962-ben, több mint húsz ország színpadain. Az idei színházi világnapon Samiha Ayoub egyiptomi színésznő, aki művészi pályafutása során csaknem százhetven színházi előadásban, több filmben és televíziós műsorban szerepelt, fogalmazta meg üzenetét, amelyet az előadások előtt a színházakban felolvasnak.

Miközben boldog vagyok, hogy hozzátok szólhatok, minden porcikám remeg a nyomasztó feszültségek és zűrzavaros érzések súlya alatt, amelyektől a világ mai állapotát látva mindannyian szenvedünk – színházi és nem színházi alkotók egyaránt.
   Soha ezelőtt nem volt meg a lehetőségünk ilyen szorosan kapcsolódni, mint ma, és még soha nem voltunk ennyi ellentétben, ennyire távol egymástól. Ezt a drámai paradoxont a mai világunk kényszeríti ránk.
   A színház esszenciája a tiszta emberi cselekvés, ami az életen alapszik. A nagy úttörő, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij szavaival élve: “Soha ne gyere be a színházba sáros lábbal! A port és a koszt hagyd kint! Az aggodalmaid, civakodásaid, kicsinyes nehézségeid, mindent, ami tönkreteszi az életed és elvonja a figyelmed a művészetedről – tedd le az ajtóban!”
   Amit mi a színpadon csinálunk, az maga az élet, amit a semmiből hozunk létre, olyan, mint az izzó parázs, ami szikrázik a sötétben – világosságot és meleget ad az éjszakában. Mi a művészet fényét használjuk a tudatlanság és a szélsőségesség sötétsége ellen – hitet teszünk amellett, hogy az élet megérdemli, hogy éljük.
   Arra hívlak titeket, hogy álljunk össze mindannyian, kéz a kézben és vállvetve, engedjük szabadjára a hangunkat, ahogy a színpadon szoktuk, hogy felébresszük a világ lelkiismeretét és megkeressük magunkban az ember elveszett lényegét. A szabad, toleráns, szerető, együttérző, gyengéd és elfogadó embert. Utasítsuk el a brutalitás, a rasszizmus, a véres konfliktusok, az egyoldalú gondolkodás és szélsőségesség aljas képeit!
   Rajtunk kívül senki más nem képes így terjeszteni az életet. Úgyhogy terjesszük együtt, a világ és az emberiség érdekében!
 

A bezárás nagymértékű bevételkiesést okozott. Az önkormányzati és állami támogatás csak a bérköltségekre elég. Kérik a közönséget a minél nagyobb számú bérlet vásárlásra, a következő évad biztonságának megteremtéséhez.

A Színházi Olimpia keretében két produkciót fogad a Gárdonyi Géza Színház, április 7-én a Kamea Dance Company táncelőadását, Bach Máté passióját, 23-án pedig a Kassai Thália Színház előadását, Mikszáth Kálmán regényéből, A Noszty fiú esete Tóth Marival.

   Jó hír, hogy a kényszerű szünetnek ha lassan is, de közeleg a vége. A színház közösségi oldalán jelezte, hogy márciusban már a nagyszínpadon láthatja a közönség a Madách évfordulóra készült előadást, egyben azt is tudatva, hogy a Bástyasétány '77 és a Janika című produkciók helyett, amelyek a jövő évadra tolódnak. Vitathatalan (akkor is, ha "a színház a műsorváltoztatás jogát fenntartja"), hogy akik az említett operettet várták, helyette egészen mást kapnak és ez már nem az első évad, amikor az eredeti tervek megvalósíthatatlanná válnak, előbb a Covid, utóbb az energiaválság miatt. Ez nyilván a társulatnak, a színháznak sem jó, csakhát a körülmények kényszerítőek. Így nem marad más, mint örülni annak, hogy lehet újra ott ülni a  Gárdonyi Géza Színház nézőterén és reménykedni, hogy további bezárás már nem lesz.