DR. KOVÁCS JÁNOS: A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ ÚJJÁSZÜLETÉSE - 1. 

 Dr. Kovács János nevével, az Agria Játékok műsorfüzetébe írt köszöntőjével  már találkozhattak a sorozat 5. részében. Most írásának első felét olvashatják, folytatás a jövő héten.

  Nem könnyű eleget tenni egy olyan felkérésnek, amely fontos helyi társadalmi jelentőségű eseményt, történést, folyamatot kíván hosszú évek távlatából felidézni, megosztani a jelenvaló közönséggel.
   Egyszerűbb, lényegesen könnyebb interjút adni, kérdésekre válaszolva, irányítottan felidézni, emlékezni, mert a kérdező hozzásegíthet olyan élmények megidézéséhez is, amelyek egyébként spontán közegben nem villannak elő. Mivel mindezek híján az ember magára marad, találni kell egy alkalmas formát. Olyan megnyilatkozást, amely nem szükségszerűen csak az apró részletekre, a levéltári dokumentumok mélységéig kutató feltáró munkára támaszkodik. Ugyanakkor kínosan ügyelve arra, hogy a valós tények, történések, megnyilatkozások maradjanak meg az emlékezés vázának, amelyre összefüggések, impressziók és – természetesen – emóciók nemes rétegei rakódnak, s teljesítik ki, formálják befogadhatóvá és hitelessé az akkori egri „kulturális bumm”-ot.
  Mert nem volt hétköznapi történet a Gárdonyi Géza Színház újjászületése.  Hosszú folyamatnak a finisében kerültem az események közelébe, sőt közepébe.
   A nyári előadásokat már akkor is rendszeresen látogattuk, amikor még nem Egerben éltünk, hanem egy bükkaljai faluból, Tardról utaztunk át nyári estéken több pedagógus kollégámmal együtt. Így természetes volt számunkra, hogy van színháza Egernek.
   1979. január 15-én költöztünk Egerbe, az épülő 6. sz. Általános Iskola igazgatóhelyettesének neveztek ki, majd szeptemberben a Városi Tanács igazgatói munkakörbe helyezett.  Nem mondom; kihívásnak megtette. A nagy létszámú korosztály iskoláztatásának gondjaiban éltünk. Volt olyan tanév, amikor az összlétszámunk meghaladta az 1500-at, egyik évben 10 első osztállyal indultunk.
   Hat év után a közigazgatásba kaptam felkérést. A Megyei Tanács VB Művelődési Osztályán előbb osztályvezető helyettes, majd osztályvezető lettem. A feladat megtisztelően nagy volt, de izgalmas, érdekes, számomra–kedvemre való volt.
  Több minden mellett a megye és a városfejlesztés dinamikája, szerteágazó kulturális és oktatási törekvései, s ebben a folyamatban megnyilvánuló koherens szándékok ragadtak meg. A középiskolák strukturális megújítása a korszerűség irányában, új épületek Mátrafüreden, a Neumann János Középiskola a lakótelepen, a Levéltár építése, költöztetésének előkészítése, a Dobó István Vármúzeum helyzetének javítása, a  Kepes-gyűjtemény elhelyezése, a Dobó téri kolostorépület kiváltása, elgondolásunk szerint átmenetileg lánykollégium, majd véglegesen a Múzeum kiállító és feldolgozó funkciója számára.



És a Gárdonyi Géza Színház. Még a gondolat felvetése is bátornak tűnt. Egyik minisztériumi kollégám szerint ”annyi esélyetek van a fejlesztési központ támogatásának elnyerésére, mint a csigának a nyulak futóversenyén…” (Gondoljuk meg: a megelőző években „stafírungozta ki” az állam a nyíregyházi színházat, és Zalaegerszeg is vidéki teátrumként került be a közszolgálatába. A budapesti színházak vezetői részéről érthető volt a felzúdulás, hiszen a legtöbbre ráfért volna a fejlesztés.)
   Pedig volt esély, mert a megye és a város „döntéshozói” egy akaraton voltak. Csak úgy. Nem hirdettek semmilyen együttműködést, nem volt zászlólengetés, nem volt frakciózás, féltékenység. Volt azonban szakszerűség, minőségre törekvés, a minőségi szakértelem iránti igény.
  A prológus „ütős volt”, Szikora János megbízása, rövid egri főrendezősége, vezetői munkája káprázatos Csongor és Tünde-alkotása leszerelte a színház ügyben még szkeptikusokat is. Az igaz, hogy a darab előállítási költségének megismerése kisebb pánikot keltett körünkben, mármint a fenntartó pénzügyi hivatalnokai között. Arra az évre a dologi költségek keretei igencsak feszültek. Mindezek ellenére nagyon sokan éreztük, hogy a megye és különösen a város gazdagabb lett, és mindenképp megéri a folytatás.
   Az események 1986-ban felgyorsultak. Az akkori művelődési miniszter, Köpeczi Béla hivatalos megyelátogatása „rásegített”. A döntéshozók – ma már úgy mondanánk - lobbizása révén a színház ügye központi szerepet kapott. A miniszter direktben tapasztalhatta a közös platformot, az egyöntetű kiállást a megyeiek részéről.
   Igazságtalanság lenne az akkori vezetők, tisztségviselők, szakemberek neveit elhallgatni. A megyei ideológiai titkár, Kiss Sándor, a Megyei Tanács elnökhelyettesei, Kovács Sándorné és Maróti Sándor testületeket határozottan motiváló tevékenysége döntő jelentőségű volt. Nem csak a fejlesztésre, de a beindulás kezdeti folyamataira is figyeltek, segítettek. Ugyanilyen lojalitást kaptunk mi, a szakmai osztály a társosztályok részéről éppúgy, mint a megyei fenntartású intézmények vezetőitől. Természetes volt az a lelkesedés, amely a mi szervezetünkben, a Művelődési Osztályon uralkodott. Kezdetben Kertészné, majd Ivádyné Both Éva közvetlen konzulensei voltak a színház ügyének, Csontosné Kovács Mária gazdasági csoportvezetővel pedig hosszú és kemény tárgyalások révén sikerült a fejlesztés koncepcióját a központi szervek és az Országgyűlés számára elfogadható és finanszírozható programmá kidolgozni.
   Kevés remény lenne arra, hogy az ország gazdasági helyzete akár 1988 után is megengedhette volna egy ilyen projekt keresztül vitelét, tehát a 24. órában sikerült a színházat „újraéleszteni”.
   A gyors intézkedés és a sürgős munka kényszerére jellemző, hogy a fejlesztési program anyagával szó szerint majdnem két napot töltöttem a minisztérium épületében Köpeczi miniszterre várva. Az akkori eljárásrend szerint az államigazgatási egyeztetésre a javaslatot képviselő miniszter aláírása után került sor. Az idő kevés volt, a Tervbizottság elé a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője – emlékezetem szerint Németh Zoltánnak hívták – vitte. Minden szervezetnél kötött határidők voltak, késni nem lehetett. A Szalai utcában dekkoltam tehát, el nem mozdulva éjjel sem, mert az akadémikus miniszter magas szintű német küldöttséggel vidéken járt. A titkársága szerint gyakran járt be hajnalban, hogy az aznapi program előtt sürgős ügyben döntsön vagy aláírjon. Így sikerült a második nap kora délelőtt az anyagot aláíratni és a megfelelő helyre továbbítani.
   Egybehangzó vélemények szerint nagy szerencséje volt a hevesi közösségnek, az utolsó költségvetési „békeév” volt az a nyolcvanhetes, amelyikben ekkora volument el lehetett nyerni, egy harmincfőnyi befogadó színházi konstrukciót több tagozatos színházzá fejleszteni.