Népújság, 1986. július 12.

AZ ÖNÁLLÓ SZÍNHÁZ ÚTJA EGERBEN  I.

   Fontos kulturális eseményt jelentett a Gárdonyi Géza Színház önállóságának visszaállítása 1984-ben Eger város és megyénk életében. Az évszázados hagyományok, társadalmi szükségletek és az ilyen téren megmutatkozó hiányok indokolták az elhatározást. Megfogalmazódott az a követelmény: Heves megyének újra saját társulattal rendelkező, független színháza legyen..   Az első állomás az volt, hogy befogadó-bemutató jelleggel működött az intézmény, s jó eredményeket mutatott fel az értékteremtésben s –közvetítésben. Azonban mindenképpen szükséges a továbblépés, hogy igazi színházi kultúra alakulhasson ki.
    Hogy milyen módon történik ez, arról érdeklődtünk Gali László igazgatótól, aki pályázat útján került az intézmény élére, s most azon dolgozik, hogy célkitűzéseit megvalósítsa.

Népszínházi jelleg

   - Már első – programadó - nyilatkozatában leszögezte: népszínházi törekvéseket kíván megvalósítani. Mit is takar ez a kifejezés?

   - A Gárdonyi Géza Színház az egyetlen heves megyében, így arculatának helyzetéből következően is népszínházinak kell lennie, vagyis eleget kell tennie valamennyi közönségréteg igényének. Abban az értelemben is megfogalmazhatjuk ezt az alaptételt, hogy korszerű, realista eszményt követünk. Modernnek tekintve minden olyan ízlésáramlatot, amely a kort képviselő színvonalon áll: tudomásul veszi a társadalmi szükségleteket és igényeket, de teret nyit a kísérletezésnek is. Elsősorban a valós drámai helyzet s a létező vagy lehetséges életérzés a megítélés alapja. A lényeg a humanista elkötelezettség: szolgálja a művészeti ág az ember szellemi épülését, jelleme gazdagodását, lelki felfrissülését, de utasítsa el mindazt, ami idegen az egészséges, ép természettől. A létező – azaz a valóban színházba járó – közönség számára szeretnénk játszani Egerben, Heves megyében, mondandót megfogalmazva, de nem mondva le arról a vágyról, hogy a szakma országosan ismert alkotóműhelyévé váljunk. Egyúttal fokozott figyelmet szükséges fordítanunk a felnövekvő nemzedékekre: hosszú időn át csak részlegesen volt jelen Egerben ez a művészeti ág, hiányzott a ráhangolás, a nevelés. 
   Összességében modernek igyekszünk lenni, érzékenyen reagálva korunk fő kérdéseire: „kortárs szín ház” kialakítására törekszünk.

Csaknem háromszáz előadás

   - Ezek rokonszenves, reménykeltő elképzelések. De milyen is lesz a megvalósuló társulat?

   - Sem a város lélekszáma, sem az épület nagysága,  sem más tényező nem teszi lehetővé, hogy mindent játszhassunk. A társulat létrejöttét követően sem várható, hogy az együttes operettek, nagy létszámú musicalek, balettek, esetleg rock operák bemutatására vállalkozzon. Ezért a teljes műfaji választék biztosítása érdekében szükség lesz a befogadás részleges fenntartására. Döntően azért a teremtés kerül a középpontba, az értékközvetítéssel szemben.    
   Első évadban csak a „magot” vetjük el, nemek, életkorok, szerepkörök tekintetében  egy-egy művész jelzi majd az irányt és a színvonalat. A teljes társulat fő mércéje az együttes játékigényeit szem előtt tartó, a „csapatjátékra” felesküdni képes szándék. Mélyen hiszem, hogy az igazi, egyéni művészi siker is csak így születhet meg. Egyetlen mondatban összefoglalva: használni, nem tündökölni akaró színészeket kívánok egyesíteni a feladatra Egerben. Akik számára legfontosabb a mecénás: a város és a megye közönségének az elégedettsége.    
   Fiatal koromban módomban volt az ifjú, sőt pályakezdő Soós Imrét, Latinovits Zoltánt, Haumann Pétert, Sinkó Lászlót, Kézdy Györgyöt, Béres Ilonát és másokat látni. Nem az ő hibájuk volt kizárólag, hogy nem mindig ismertem föl bennük a jövendőt. Szeretném, ha a ami közönségünk minden egyes ide szerződő művészben igyekezne meglátni minél hamarabb és szeretetteljes figyelemmel a tehetséget, hogy képességeik kivirágozzanak és otthonra leljenek. Ahogy Tamási Áron az Ábel Amerikában című regényében mondja: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."

A beszélgetés folytatása a 25. részben következik!

 

Az 1986/87-es évadtól Szikora János megvált a Gárdonyi Géza Színháztól. Döntésének okairól a Színház című folyóiratban nyilatkozott, az 1986. szeptemberi számban. A hosszabb terjedelmű beszélgetés vonatkozó gondolatait a 20. részben idéztem. Arról, hogy Egerben hogyan gondolkodtak a helyzet megoldásáról, a Népújság (annál az írásnál valamivel korábban, júliusban megjelent) cikke következik.

 

A színház nevelőereje nékülönözhetetlen - 2.

Interjú Kiss Sándorral, az MSZMP Heves Megyei Bizottságának titkárával

Népújság 1986. július 12. (Folytatás)
 

   Úgy gondolom, hogy a kiírt pályázat alapján sikerül majd megtalálni azt a művészeti vezetőt és színházigazgatót, akik képesek továbbmenni, továbbvezetni a színházat a megkezdett úton. Ebben látom a jövő biztosítékát.    

Fogadni vagy teremteni

   - Többen úgy vélekednek, hogy nincs szükség önálló társulatra, hiszen ha „lefölözzük” a színházi évadot, az ország legjobb előadásait láthatjuk itt. Mi indokolja a további lépéseket?
   - Ha vendégtársulatok hoznak előadásokat, azokat csak egyszer vagy kétszer játszhatjuk. Így az érdeklődők közül sokan kívül rekedhetnek a nézőtérről. Természetes módon igény van arra, hogy egy-egy darabot többen láthassanak. A saját együttes többször is bemutatja produkcióit. Ám a későbbiekben is kötődnénk a hagyományokhoz, s más színházak fellépéseivel színesítenénk a kínálatot. Így részesei lehetnénk a színházi vérkeringésnek, meg olyasmit is hozhatnánk, ami itt nem születhetne meg, például operákat.    
   Lényeges szempont az is, hogy a megye más településeire is el kell jutnia a művészeti ágnak, s ezt a feladatot is csak egy itt működő önálló társulat tudja megoldani. Különben is: egy alkotóműhely szervesen illeszkedne be Eger és a megye életébe.
   Sokkal többet nyerhetünk ezzel a szervezeti formával, mint az első pillanatban gondolnánk. Anyagilag sem ró lényegesen nagyobb terheket ránk, mint a befogadás, mert nem olcsó egy-egy kész darab szállítása. 

Az alkotóműhely

  - Olyan véleménnyel is lehet találkozni, hogy felesleges gazdasági nehézségeink közepette ennyi fáradságot, pénzt „ölni” a színházba, hiszen akadnak fontosabb dolgok is. Miért lényeges ma a színház?
   -  Amikor elhatároztuk, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház a jövőben önálló intézményként dolgozik, tudtuk: mindez nagy áldozatot, energiát, erős akarattal végzett munkát követel. De vállalta a város és a megye. Ha valaki gazdasági gondjainkat emlegetve feleslegesnek tartja ezt a közös munkálkodást, akkor téved. A színházművésze mindig fontos szerepkört töltött be, óriási nevelőerőt jelent. Máshol és Egerben is. Az igazi színház – márpedig mi ilyet akarunk – tisztes küldetésre vállalkozik. Nemcsak szórakoztat, hanem humánusabb. Emberré is nevel, az egymás iránti megértés szellemét propagálja. Művészi eszközökkel szól fontos társadalmi és politikai kérdésekről. Nemcsak feltár, hanem elkötelezetten állást is foglal. Töprengésre s hosszabb távon cselekvésre is késztet. Az effajta alkotóműhely kialakítását szorgalmazzuk, amely színpadra állítja a jelennek is sokat mondó hazai és külföldi klasszikusokat, s az egyértelműen értékes kortárs műveket.
   Azt is reméljük azért is dolgozunk, hogy a színház a művészet minden eszközével hasson, tömörítse majd a művészet más területén tevékenykedőket is. Azaz: kisugárzó erejű szellemi centrummá váljon, amely jótékony hatását, igényességre sarkalló voltát mindenütt érzékelteti. Őrizve a hagyományokat, nem húzódozva az újtól, továbbfejlesztve valamennyi arra méltó elképzelést.
   Meggyőződésem, hogy ez olyan cél, amely valamennyiünket lelkesíthet, arra ösztönözve, hogy a pillanatnyi gondokat fölszámolva – ilyenek mindig voltak és lesznek is – lépjünk előbbre.
   - Gyakran jár színházba? Milyen előadásokat néz szívesen, mint néző, mikor elégedett?
   - Az előző kérdésre adott válaszban erről már részben szóltam. Azt az előadást szeretem, amely egyensúlyt teremt, kapcsolatot a gondolatok és a nézők között. Amelyben a rendező közvetíti és felismerteti az író üzenetét is. Úgy, hogy érezzem: nekem, rólam is szól a példázat. Segít megérteni a világ dolgait, a másik embert, nagyobb megbecsülést vált ki egymás iránt. Híve vagyok a kísérletezésnek is, ha az nem öncélú, ha tekintettel van közönségére.
   Mint néző ilyen színházban érzem magam otthon, s munkámból adódóan ilyen alkotóműhely megteremtését segítem.
                      
                                                             Gábor László

 

SZIKORA JÁNOS DIREKTOR ELHAGYJA EGERT

Az 1986/87-es évadtól Szikora János megvált a Gárdonyi Géza Színháztól. Döntésének okairól a Színház című folyóiratban nyilatkozott, az 1986. szeptemberi számban. A hosszabb terjedelmű beszélgetésnek csak az ide vonatkozó részét idézem. Arról, hogy Egerben hogyan gondolkodtak a helyzet megoldásáról, a következő, 21. rész szól majd, a Népújság (ennél az írásnál valamivel korábban, júliusban megjelent) cikke segítségével.

Szikora János igazgató, akinek 1987. augusztus 30-ig szólt a megbízatása, idén nyáron átszerződött a budapesti Vígszínházhoz. Ezután Heves megye Tanácsa VB művelődési osztálya pályázatot hirdetett a Gárdonyi Géza Színház igazgatói, valamint művészeti vezetői állásának betöltésére. A választás a jelentkezők közül most folyik.

- Mi történt Egerben? Vagy inkább: mi nem történt?

- Sajnos nem történt biztató előrelépés az önálló színház ügyében. Odaszerződésem idején - inkább barátian ugyan, mint hivatalosan - azt az ígéretet kaptam, hogy 1987-ben már társulatot igazgathatok. Az ehhez szükséges fokozatos fejlesztésnek azonban szinte semmi jelét nem tapasztaltam. A megyének korlátozottak az anyagi lehetőségei, ezért a helyi vezetők központi támogatásban is reménykedtek. Később kiderült, hogy erre nem számíthatunk. Ha a megye színházat akar, saját erőből kell létrehoznia. S ma még senki nem tudja, hogy az ehhez szükséges pénzt honnan lehet előteremteni. Változatlanul nyitott kérdés a színészek elheLyezése is. Keresik ugyan a megoldást, de egyelőre nem hogy színészlakások nincsenek, de még azt az üres telket sem tudnám megmutatni, ahol majd felépülnek. Egyre határozottabban éreztem, hogy az egri színház a jelenlegi állapotában – befogadó színházként - működik ugyan, de a továbblépéshez nagyfokú szervezettség és koncentrált akarat szükséges. S jóllehet az akarat megvan, egyelőre alulmaradt a költségvetés hiányaival szemben. Az önálló társulatot előbb-utóbb bizonyára létrehozzák, mert a megye - jó értelemben véve - presztízs kérdésnek tekinti, s mert az egriek sem kevésbé igénylik a színházat, mint más vidéki városok. Az 1987-es terminus azonban aligha tartható. Ebben a bizonytalanságban érthető örömmel fogadtam a Vígszínház hívását.

- Bizonyára értékelte magában e másfél éves időszakot s a színház igazgatása során szerzett tapasztalatait.

- A saját szubjektív szempontomból is feltétlenül jelentett pozitívumot. Mindenekelőtt az, hogy nemcsak magamnak adhattam alkotási lehetőséget. Mód nyílt arra is, hogy közvetlenül érintkezésbe lépjek a színházi társadalommal. Ezt megelőzően szakmailag meglehetősen izoláltan léteztem, csupán azokat a kollégákat ismertem, akikkel munkakapcsolatba kerültem. Most elkezdtem figyelni, törődni más ízlésű, másfajta színházakkal. Abban az értelemben szintén túlléphettem a köreimen, hogy egy bonyolult, sokoldalú intézményt irányítottam, s ezt a munkát én minden részletében alkotótevékenységnek fogtam fel; a színészképző stúdió létrehozásától kezdve a grafikusok plakátterveiig. Ez a másfél év több sikert hozott, mint kudarcot. A bukott színigazgató kifejezésnek egyik fele sem illik rám. Bukottnak azért nem tekinthetem magamat, mert nem a közönség hagyott el minket. Az egri nézők izgalmasnak találták a programunkat, megkedvelték a színházat, odaszoktak. Színigazgatóságomat pedig a társulat hiánya kérdőjelezi meg. Akik engem Egerbe hívtak, maguk is nagyon szerették volna, ha az önálló színház létrejön. Az elodázódás nem rajtuk múlt, s hogy kin, erre válaszolni nem az én feladatom. A kezdeti lendülethez képest mindenesetre megtorpanás mutatkozott, s ez tagadhatatlanul kedvemet szegte.

- Végleg szakított Egerrel és a direktori szerepkörrel?

- Természetesen bármikor szívesen visszamegyek vendégrendezőnek, ha hívnak…
 

DR. KOVÁCS JÁNOS: A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ ÚJJÁSZÜLETÉSE - 1. 

 Dr. Kovács János nevével, az Agria Játékok műsorfüzetébe írt köszöntőjével  már találkozhattak a sorozat 5. részében. Most írásának első felét olvashatják, folytatás a jövő héten.

  Nem könnyű eleget tenni egy olyan felkérésnek, amely fontos helyi társadalmi jelentőségű eseményt, történést, folyamatot kíván hosszú évek távlatából felidézni, megosztani a jelenvaló közönséggel.
   Egyszerűbb, lényegesen könnyebb interjút adni, kérdésekre válaszolva, irányítottan felidézni, emlékezni, mert a kérdező hozzásegíthet olyan élmények megidézéséhez is, amelyek egyébként spontán közegben nem villannak elő. Mivel mindezek híján az ember magára marad, találni kell egy alkalmas formát. Olyan megnyilatkozást, amely nem szükségszerűen csak az apró részletekre, a levéltári dokumentumok mélységéig kutató feltáró munkára támaszkodik. Ugyanakkor kínosan ügyelve arra, hogy a valós tények, történések, megnyilatkozások maradjanak meg az emlékezés vázának, amelyre összefüggések, impressziók és – természetesen – emóciók nemes rétegei rakódnak, s teljesítik ki, formálják befogadhatóvá és hitelessé az akkori egri „kulturális bumm”-ot.
  Mert nem volt hétköznapi történet a Gárdonyi Géza Színház újjászületése.  Hosszú folyamatnak a finisében kerültem az események közelébe, sőt közepébe.
   A nyári előadásokat már akkor is rendszeresen látogattuk, amikor még nem Egerben éltünk, hanem egy bükkaljai faluból, Tardról utaztunk át nyári estéken több pedagógus kollégámmal együtt. Így természetes volt számunkra, hogy van színháza Egernek.
   1979. január 15-én költöztünk Egerbe, az épülő 6. sz. Általános Iskola igazgatóhelyettesének neveztek ki, majd szeptemberben a Városi Tanács igazgatói munkakörbe helyezett.  Nem mondom; kihívásnak megtette. A nagy létszámú korosztály iskoláztatásának gondjaiban éltünk. Volt olyan tanév, amikor az összlétszámunk meghaladta az 1500-at, egyik évben 10 első osztállyal indultunk.
   Hat év után a közigazgatásba kaptam felkérést. A Megyei Tanács VB Művelődési Osztályán előbb osztályvezető helyettes, majd osztályvezető lettem. A feladat megtisztelően nagy volt, de izgalmas, érdekes, számomra–kedvemre való volt.
  Több minden mellett a megye és a városfejlesztés dinamikája, szerteágazó kulturális és oktatási törekvései, s ebben a folyamatban megnyilvánuló koherens szándékok ragadtak meg. A középiskolák strukturális megújítása a korszerűség irányában, új épületek Mátrafüreden, a Neumann János Középiskola a lakótelepen, a Levéltár építése, költöztetésének előkészítése, a Dobó István Vármúzeum helyzetének javítása, a  Kepes-gyűjtemény elhelyezése, a Dobó téri kolostorépület kiváltása, elgondolásunk szerint átmenetileg lánykollégium, majd véglegesen a Múzeum kiállító és feldolgozó funkciója számára.



És a Gárdonyi Géza Színház. Még a gondolat felvetése is bátornak tűnt. Egyik minisztériumi kollégám szerint ”annyi esélyetek van a fejlesztési központ támogatásának elnyerésére, mint a csigának a nyulak futóversenyén…” (Gondoljuk meg: a megelőző években „stafírungozta ki” az állam a nyíregyházi színházat, és Zalaegerszeg is vidéki teátrumként került be a közszolgálatába. A budapesti színházak vezetői részéről érthető volt a felzúdulás, hiszen a legtöbbre ráfért volna a fejlesztés.)
   Pedig volt esély, mert a megye és a város „döntéshozói” egy akaraton voltak. Csak úgy. Nem hirdettek semmilyen együttműködést, nem volt zászlólengetés, nem volt frakciózás, féltékenység. Volt azonban szakszerűség, minőségre törekvés, a minőségi szakértelem iránti igény.
  A prológus „ütős volt”, Szikora János megbízása, rövid egri főrendezősége, vezetői munkája káprázatos Csongor és Tünde-alkotása leszerelte a színház ügyben még szkeptikusokat is. Az igaz, hogy a darab előállítási költségének megismerése kisebb pánikot keltett körünkben, mármint a fenntartó pénzügyi hivatalnokai között. Arra az évre a dologi költségek keretei igencsak feszültek. Mindezek ellenére nagyon sokan éreztük, hogy a megye és különösen a város gazdagabb lett, és mindenképp megéri a folytatás.
   Az események 1986-ban felgyorsultak. Az akkori művelődési miniszter, Köpeczi Béla hivatalos megyelátogatása „rásegített”. A döntéshozók – ma már úgy mondanánk - lobbizása révén a színház ügye központi szerepet kapott. A miniszter direktben tapasztalhatta a közös platformot, az egyöntetű kiállást a megyeiek részéről.
   Igazságtalanság lenne az akkori vezetők, tisztségviselők, szakemberek neveit elhallgatni. A megyei ideológiai titkár, Kiss Sándor, a Megyei Tanács elnökhelyettesei, Kovács Sándorné és Maróti Sándor testületeket határozottan motiváló tevékenysége döntő jelentőségű volt. Nem csak a fejlesztésre, de a beindulás kezdeti folyamataira is figyeltek, segítettek. Ugyanilyen lojalitást kaptunk mi, a szakmai osztály a társosztályok részéről éppúgy, mint a megyei fenntartású intézmények vezetőitől. Természetes volt az a lelkesedés, amely a mi szervezetünkben, a Művelődési Osztályon uralkodott. Kezdetben Kertészné, majd Ivádyné Both Éva közvetlen konzulensei voltak a színház ügyének, Csontosné Kovács Mária gazdasági csoportvezetővel pedig hosszú és kemény tárgyalások révén sikerült a fejlesztés koncepcióját a központi szervek és az Országgyűlés számára elfogadható és finanszírozható programmá kidolgozni.
   Kevés remény lenne arra, hogy az ország gazdasági helyzete akár 1988 után is megengedhette volna egy ilyen projekt keresztül vitelét, tehát a 24. órában sikerült a színházat „újraéleszteni”.
   A gyors intézkedés és a sürgős munka kényszerére jellemző, hogy a fejlesztési program anyagával szó szerint majdnem két napot töltöttem a minisztérium épületében Köpeczi miniszterre várva. Az akkori eljárásrend szerint az államigazgatási egyeztetésre a javaslatot képviselő miniszter aláírása után került sor. Az idő kevés volt, a Tervbizottság elé a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője – emlékezetem szerint Németh Zoltánnak hívták – vitte. Minden szervezetnél kötött határidők voltak, késni nem lehetett. A Szalai utcában dekkoltam tehát, el nem mozdulva éjjel sem, mert az akadémikus miniszter magas szintű német küldöttséggel vidéken járt. A titkársága szerint gyakran járt be hajnalban, hogy az aznapi program előtt sürgős ügyben döntsön vagy aláírjon. Így sikerült a második nap kora délelőtt az anyagot aláíratni és a megfelelő helyre továbbítani.
   Egybehangzó vélemények szerint nagy szerencséje volt a hevesi közösségnek, az utolsó költségvetési „békeév” volt az a nyolcvanhetes, amelyikben ekkora volument el lehetett nyerni, egy harmincfőnyi befogadó színházi konstrukciót több tagozatos színházzá fejleszteni.