HARLEKIN BÁBSZÍNHÁZ - A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ TAGOZATA

   1985. január 1-jétől befogadó színház lett az egri, társulat nélkül, önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével, s ennek lett tagozata a Harlekin Bábszínház.
     Lovasy László és Lovasyné Stuth Erzsébet a kezdetektől ott voltak.

Bevezetésként személyes történetükről annyit, hogy 2000-ben szakmai ellentétek miatt eljöttek, hat és fél évig otthon csináltak egy vállalkozást, a Bábstúdió Bt-t és dolgoztak mindenfelé, a budapesti Kolibri Bábszínháznak, Szombathelyre, Győrbe, nagyszínházaknak is, például Nyíregyházán, majd Lengyel Pál visszahívta őket és a nyugdíj előtt még öt évig dolgoztak a Harlekinben. Ma újra csak a vállalkozás van, legutóbb a Babszem Jankó Gyermekszínház és a Gárdonyi Géza Színház együttműködésében született Égimese című produkció fűződik a nevükhöz, de azt mondják, az elmúlt három évben született két unokájukat nem adnák egyetlen színházért sem. A 2000 előtt történtekről meséljenek ők maguk!

I. Lovasyné Stuth Erzsébet

   Azt, hogy a Bábszínház létrejött, hosszú ideig tartó amatőr lét előzte meg. Húsz évig működött az országosan elismert bábegyüttes. Kiváló együttes oklevelekkel rendelkeztünk, akármilyen fesztiválra mentünk, díjjal, oklevéllel jöttünk vissza.

Szűkek voltak már nekünk az adott keretek. Az volt az álmunk, hogy egyszer majd ebből is élünk. 1985.január 15-ével a Gárdonyi Géza Színház tagozataként megalakulhatott a Harlekin Bábszínház. Művészeti vezető: Demeter Zsuzsa, bábszínészek: Balog Ágnes, Golen Mária, Havasi György, Kis Árpád, Stuth Zsuzsa, Tóth Erzsébet, műhely: Lénárt András, Lovasy László, Lovasyné Stuth Erzsébet, műszak: Tóth Ákos, adminisztrátor: Lénártné Jutka.

Nagy igény volt arra, hogy a kicsiknek is legyen egy színház, rendszeres előadások. Nem is volt hosszú évekig problémánk a szervezéssel. Azért sem, mert nagyon jó darabokat csináltunk. Azt az időszakot míg élek, nem fogom elfelejteni és állíthatom, hogy a 12 tag közül senki sem. Előtte, amatőrként minden szabadidőnket töltöttük ezzel, s most egyszerre napi 8 órában csinálhattuk azt, amit szerettünk - valami fantasztikus dolog volt. A föld fölött jártunk fél méterrel. Saját pénzből egyenruhát varrattunk magunknak, mindenkinek farmer kertésznadrágja volt, a Bábszínház pedig fellépő ruhaként pólókat vásárolt hozzá és mindenki ezt viselte, emblémával. Éjjel-nappal bent voltunk. A színészeknek közben kötelező volt iskolába is járni. Bábszínész képző stúdiót végeztek itt Egerben, kihelyezett tagozaton. A főiskola tanárai adták az elméleti órákat és Pestről jöttek rendezők, bábszínészek a gyakorlati részt oktatni. Ez két évig ment így, azalatt vagy próbáltak vagy előadáson voltak vagy iskolában, de mindenki örömmel csinálta. A premierek után mindig volt egy buli, ahol mindenki mindenkit megajándékozott. A legelfoglaltabb ember is megsütötte a süteményt vagy készített valami különleges ételt, nagyon összeszokott, szűk baráti társaság volt – talán túlságosan is zárt kör. De mindig meghívtuk azokat is, akik amatőr korunkban bármikor játszottak velünk, igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Az ő munkájuk is benne van, hogy ma létezik a bábszínház.

Középen Demeter Zsuzsa, jobbra Lovasyné Stuth Erzsébet

  Sokat jártunk vásárolni. Ha kerestünk valamilyen anyagot, megkérdezték, oda kell-e. Ismertek bennünket, hiszen egriek vagyunk, mindenki tudta, hol dolgozunk. Volt, hogy lehozta Pestről a méterárus az anyagot, hogy nekünk ne kelljen utazni. Ha bementünk az akkor még létező textil nagykereskedésbe,  egy méter anyagot, felet is adtak minden további nélkül. Eger imádta, hogy végre van újra önálló színháza és bábszínháza.
   Jöttek a bemutatók. Egy évben három általában, esetleg négy. Ezeket igyekeztünk igazán látványossá tenni.

 Van egy önszorgalomból vezetett könyvem, mikor volt a bemutató, ki rendezte, tervezte, miket készítettünk hozzá és miből hány darabot és a kritikák is, sorban. 
  Az óvodásokat ünneplőbe öltöztetve hozták színházba. Benne volt a szülőkben, pedagógusokban is, hogy megtanítsák a gyereknek, ha színháza megy, illik felöltözni.
   Az első a Csipkerózsika volt. Mindenki dolgozott benne, aki csak élt. Sok nehézséget kellett áthidalni, hiszen csak az amatőr felszerelésünk állt rendelkezésre. Főnöktől, színésztől adminisztrátorig mindenki a fedélzeten volt, néha éjszakáig. Több mint 150 előadást ért meg. Beutaztuk vele szinte az egész országot. Rendező: Demeter Zsuzsa, tervező: Lovasy László.

Formabontó volt a színpadi megjelenése. Az akkori színpad elég magas volt és egyenes a nézőtér, nem igazán jól láttak a gyerekek, ezért sok olyan játékot csináltunk, amelyben ha nem is elsőnek Magyarországon, de igencsak az elsők között látszódtak a  színészek. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ne így legyen. Amikor a Hófehérkével voltunk egy fesztiválon, akkor ezt még ott kifogásolták „Miért látom én a színész arcát a bábuk fölött? Ez illúzióromboló.” A gyermekeknek nem volt az, ők elfogadták. A rendezés maga kihasználta ezt a helyzetet, miközben a bábok játszottak, közben fölöttük a színészek közt is volt kapcsolat.



A Hófehérkében volt egy jelent, ami fölött sokat vitatkoztak, de én azt mondtam, hogy jó – a gyerekek megértik. Meghal Hófehérkének az anyukája és ezt úgy játszatta el, úgy rendezte meg Hollós Laci, hogy volt egy nagy fekete lepel, ezüst díszítéssel mint a ravatalozóban, azt leterítették szépen a földre és a színésznő, aki játszotta, kihozta a marionett figurát, beletekerte, ráhajtogatta és elvitte hátra. Volt egy anyuka, aki előadás után odajött hozzánk és azt mondta, nagyon boldog hogy ez a jelenet ilyen volt, mert nemrégen halt meg a nagymama és szerinte most értette meg a kislány, milyen a halál.

 Az Égigérő fa (rendezte: Hollós R. László, tervezte: Lovasy László) bábjai úgy voltak kitalálva, hogy kopjafákra hasonlítottak, női és férfi kopjafák, kicsit átalakítva. A darab meséje és zenéje Tolcsvay Béla munkája, aki az előadásban is részt vett. A próbák szünetében – pihentetőként - elmesélte az erdélyi gyűjtőmunka humoros történeteit is.



A Fram nagyon emlékezetes darab.


 

Gyönyörű a mese és megismertünk egy csodás alkotó párost.  Adela Moldovan és Gregorian Eustatiu örökre megmarad emlékezetünkben és a szívünkben.


 

A darab próbái előtt Adela tartott marionett mozgatási kurzust. Nem véletlenül Európa egyik legnagyobb marionett játékosa, igazi csodákat láttunk.  Gregorian részt vett a bábok díszítésében. Nem beszéljük egymás nyelvét, mégis zökkenőmentes volt a munka. Tündéri, csodálatos ember volt, mindenki szerette. Hozzánk, a műhelybe úgy lehetett bejutni, hogy a gyermekkönyvtár előtt kellett elmenni. A könyvtárosoknak is nagyon tetszett a kedves bácsika, megtanultak románul köszönni neki, ő pedig magyarul viszonozni. Úgy szeretett dolgozni, hogy mindig ő fejezte be a báboknak az arcát. Meg kellett csinálni az egészet a rajza szerint, de az arcfestéshez, száj, szem, ahhoz ragaszkodott, hogy ő csinálja. Rengeteg minden összegyűjtött kis „vackunk” volt egy nagy fiókban, gombok, szemnek, ennek-annak valók, mindig figyeltük őt, hol tart, mit csinál és adtuk oda, amire szüksége volt. Tőlünk Marosvásárhelyre ment és ott is mutogatta a kötényt, amit ajándékba kapott tőlünk Harlekin emblémával. Textilfilccel mindenki ráírta a nevét. Mondtuk, ezt azért adjuk, hogy akárhova megy dolgozni, mi mindig vele legyünk.

2000-ig együtt dolgozhattunk olyan emberekkel, mint Kós Iván, Orosz Klaudia, Hollós R. László, aki első darabjainkat rendezte és Prágában végzett bábrendező szakon. Később pályaelhagyó lett, de nálunk minden darabja nagy siker volt. Nagyon szerettük azt, ahogyan  gondolkodott. Ő hozta ide Tolcsvayékat, a Csipkerózsika zenéjét Tolcsvay László szerezte, az Égigérő fáét  Tolcsvay Béla – ő is játszotta.
  Szerettem, amikor – különösen az Orosz Klaudia tervezte mesedaraboknál (Két jávorfácska, A kis boszorkány) - fölment a függöny és még csak a színpadképet látták a gyermekek, mégis elkezdtek tapsolni. Mondtam mindig a kollégáknak, hogy na, ezt a tapsot kaptuk mi, a készítők. Most már jöhetnek ők is, de az első taps a miénk. Én azt mondom, ahhoz, hogy középiskolás, majd felnőtt korában járjon valaki színházba, már óvodásként kell kezdeni megszerettetni vele, a bábszínházban, olyanokat mutatva, hogy a szája tátva maradjon.
   Jó volt a viszonyunk a nagyszínházi színészekkel is, akiket Gali László hozott, sok fiatalt, soknak volt gyermeke is. Jártak a bábszínházba. Közös darabunk is volt Gali László rendezésében.
   A tagozati létnek voltak nehézségei is. Sokszor nem volt pénz, nem tudtunk elmenni vásárolni. Hiába volt elkülönített költségvetésünk a színházin belül, mégis volt olyan, hogy nem tudtunk hozzájutni a pénzhez. Ezért hivatásos korunkban is előfordult, hogy az anyagokat Demeter Zsuzsa otthoni, saját pénzéből és a mi saját pénzünkből előlegezve vásároltuk, mert szorított az idő. Ez akkor biztosan nagyon bosszantott, de már messze van és mivel imádtuk csinálni, „nem számított”.
   Demeter Zsuzsa nélkül soha nem lett volna sem Egri Bábszínpad, sem Harlekin Bábszínház. 1964-ben költözött haza Hortról, ahol népművelő volt és ott vezetett egy bábcsoportot, amivel díjat is nyertek. Férjhez ment, de úgy érezte, báb nélkül nem élet az élet és elkezdte szervezni a középiskolás csapatot, ebből alakult az Egri Bábszínpad, majd fenntartó és névváltás után a Harlekin.

Mindenki Zsuzsának köszönhetett, tőle tanult mindent, amit tudott. Én magam is - középiskolás, elsős voltam, amikor jelentkeztem a bábszakkörbe - tőle tanultam elsődlegesen bábot készíteni. Később persze a saját tapasztalataimon, néha saját káromon, a fesztiválokon, ahol próbáltunk nem csak nézni, látni is.
   Amatőr korunkban, Algériában, Tunéziában jártunk egy hónapig tartó turnén.

Tunéziába hivatásosként is eljutottunk, Finnországba is.

De leggyakrabban Romániába. A marosvásárhelyi bábszínházzal volt csereprogramunk, egyik évben mi láttuk vendégül tőlük a magyar tagozatot, másikban a románt, a harmadikban pedig mi mentünk. Zsuzsa rendezett is mindkét tagozatnál.
   Két emlékezetes felnőtt előadást is szeretnék megemlíteni. Mindkettőt Lengyel Pál rendezte. Az egyik Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című darabjának adaptációja, amely a Budapesten megrendezett UNIMA  (a Bábművészek Nemzetközi Szövetsége) világfesztiválra készült és diplomát is kapott.


                                                                                                      Juhász Ferenc írása

 A másik a Szamártestamentum. A könnyed, kacagtató népi humor mindig nyerő. Majdnem minden etűd más technikával készült – tervező: Koós Iván és Lovasy László -, hiszen mindegyiknek sajátos a világa. Nem véletlen az elnyert UNIMA diploma.

* Hozzászólás:
- ...óóó...Laci! Erzsó! ...A kék csodatorta, Szamártestamentum, Égigérő fa!... Nagyszerű dolog ez! Boda Kata