HARLEKIN BÁBSZÍNHÁZ - A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ TAGOZATA. FOLYTATÁS

  1985. január 1-jétől befogadó színház lett az egri, társulat nélkül, önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével, s ennek lett tagozata a Harlekin Bábszínház.
   A Lovasy házaspár a kezdetektől ott volt. A 18. részben korabeli újságcikkek részletei és képei mellett Lovasyné Stuth Erzsébet visszaemlékezéseit olvashatták, eseményekre, előadásokra, társulati életre, kollégákra.

2. Lovasy László – bábtervezésről, rendezésről, előadásokról

   Korábban mindig olyan kis „szegényházi” dolgokat csináltunk, ami kifelé jól nézett ki, de ha belülről megnézte az ember, esetleg azt láthatta, hogy otthoni  trikókból állt össze. Húsz évig működtünk nevetségesen kevésből. Volt olyan év, hogy az a pénz, amit kaptunk, arra nem volt elég, hogy a mikulási műsorba megvegyük a szaloncukrot, amit a gyerekeknek dobáltunk. Amikor amatőrök voltunk, azzal kellett kezdeni a gondolkodást, hogy mi a legolcsóbb, mert a papír mindent elbír, de azt még meg is kell valósítani. Később, amikor kicsivel jobban volt pénzünk, már vehettünk majd egy fél méter megfelelő anyagot is! Így mentek a dolgok.
   Hivatásosként szerencsénk volt azzal, hogy mi már ott „laktunk” az akkori Úttörőházban, már akkor beköltöztünk, amikor még tartott az építkezés. A felszerelésünk kevés volt még, de rögtön tudtunk dolgozni. És a lelkesedés rengeteg mindet megoldott. Például kiállítás-bontásokat vállaltunk – az anyagért, hogy legyen legalább egy kis alap, amit kiegészítve lehetett egy nagyobb stílű darabot előállítani.
   A munka ugyanúgy kezdődik, mint a nagyszínházakban. A rendező megtalálja a darabot. Jön a dramaturg, együtt megbeszélik, majd fog a rendező egy embert, aki tervez és elmondja, mit képzelt el. A tervező pedig elkezd erősen gondolkodni. Néha sikerül ugyanazt visszaadni, amit akartak tőle, de néha az ember fantáziája másfelé indul, s ha ott van a ceruza a kezében, azt rajzolja le. Sokszor olyasmi születik így, ami kicsit más, mint az eredeti kívánalom volt, de mégis elérheti vele az ember ugyanazt. Ismerni kell a bábjáték minden csínját-bínját a gyakorlatban is. A bábtechnikákat, az anyagokat. Leül az ember és rajzolgat valamit, amíg dereng, hogy na ez már kezd olyan lenni, mint az adott szereplő.
    Ha egy kézben van az előadás, akkor valósítható meg könnyebben a stílusegység. Nem szalad el az egyik kicsit erre a másik arra. Volt, hogy megterveztem a darabot, megvolt a maga stílusa, de „jött” egy figura, aki nekem rettenetesen megtetszett, mégsem lehetett beletenni, mert elütött a stílustól. Ez a lehető legnehezebb dolog. Volt, amikor más adta meg az igazi ötletet, az Égigérő fa tervezésben - a feleségem. Ő ajánlotta az erdélyi kopjafák világát.
   Amikor megszülettek a skiccek, akkor az ember azokat szépen kidolgozza. Részletrajzokat is készít és a legvége az, hogy egy az egyben kell jóformán műszaki rajzot csinálni a figuráról. Ha mondjuk a cipő más a szokottnál, akkor annak még a felülnézetét is meg kell rajzolni, vagy a pici részleteket. Menet közben még ezután is lehetnek változások, mert szerszámmal a kézben, az már más, mint amikor az ember ceruzát fog. De olyankor sem nagyon szidhattam magam, hiszen a rajzokat is általában én csináltam.
   A kisszínházaknak megvan az az előnye, hogy könnyebb átlátni az egészet. Még a legeslegelején egy alkalommal jártunk az Állami Bábszínházban, ott kérdezgettek minket és bevittek több helyre, ez a kárpitosműhely, ez az asztalosműhely, lakatos-, festőműhely… Nálatok kisebbek vannak vagy nagyobbak? Nálunk egy van! Hamarabb meg tudtunk tanulni mindet és azután már könnyebb belegondolni az embernek, ha tudom, hol, mit, hogyan lehet… Úgy, hogy szép is legyen, a rendezőnek is megfeleljen, nekem is tetsszen, de a darabnak is és elkészíthető is legyen. Mindössze ennyire kell figyelni!
   Nem volt kedvenc bábfajta, mindegyiket szerettük, de a legjobban azt, hogy mindig mást kellett csinálni, kesztyűsbáb, wayang, tárgyjáték…

A bűvös lámpa például hivatásos működésünk első árnyjátéka volt. Igyekeztünk benne alkalmazni az amatőr korunkban megtanultakat. Szerencsére sikerült több új megoldást és "trükköt" is kitalálni.

 A kisfiú meg az oroszlánok - ezt a darabot másodszor is színre vittük. Érdekessége, hogy a normál világítás és a fekete színház is helyet kapott benne, hogy könnyebben lehessen ábrázolni a valóság, a fantázia és az álom rétegeit. 

   Személyes érdekessége, hogy ebben játszottam először az akkor még Egri Bábegyüttes nevű társulatban.

   Óz, a nagy varázsló. A nagy klasszikus nem mesésen egyszerű. Itt is kavarog a valóság, a képzelet és az álom. A felújított színpad segített a megvalósításban. Most tudtunk először röptetőpályát használni. Most tényleg repült minden.

Az imént említett mindhárom előadást Demeter Zsuzsa rendezte.
   A tervezés mellett első hivatásos saját rendezésem a Dióbél királyfi volt, Hollós Róbert dramaturg bravúros munkája a szöveg. Nem véletlenül tartották igazi Móra szakértőnek. A választott megoldás előnye az volt, hogy könnyen mozgatható, kis helyen előadható. Ez is túlhaladta a 150 előadást.

   Egyik kedvenc munkám A kék csodatorta. A rendezés és a tervezés is öröm volt. Kedvelte az egész társulat.

Nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani a Muszty-Dobay házaspárral, akik a darab írói és zeneszerzői. Azóta is szívesen hallgatjuk a darab dalait. Az egyik vidéki iskolától a szereplők igazi kék tortát kaptak ajándékba.
   Kippkopp karácsonya utolsó rendezésem volt a Harlekinben.




 

A munka nehézségét az adta, hogy az eredeti történetnek igen kevés szövege van. Így aztán a fő hangsúlyt a játékra kellett fektetni. A három rutinos színész, Boda Katalin, Daróczi Ilona és Lázár Attila munkája tetszett Marék Veronikának a szerzőnek, aki nagy örömünkre elfogadta meghívásunkat.

* Hozzászólás: Erzsikével, mesterségük nagymesterei !!! Varróné Tabódy Marika

 

HARLEKIN BÁBSZÍNHÁZ - A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ TAGOZATA

   1985. január 1-jétől befogadó színház lett az egri, társulat nélkül, önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével, s ennek lett tagozata a Harlekin Bábszínház.
     Lovasy László és Lovasyné Stuth Erzsébet a kezdetektől ott voltak.

Bevezetésként személyes történetükről annyit, hogy 2000-ben szakmai ellentétek miatt eljöttek, hat és fél évig otthon csináltak egy vállalkozást, a Bábstúdió Bt-t és dolgoztak mindenfelé, a budapesti Kolibri Bábszínháznak, Szombathelyre, Győrbe, nagyszínházaknak is, például Nyíregyházán, majd Lengyel Pál visszahívta őket és a nyugdíj előtt még öt évig dolgoztak a Harlekinben. Ma újra csak a vállalkozás van, legutóbb a Babszem Jankó Gyermekszínház és a Gárdonyi Géza Színház együttműködésében született Égimese című produkció fűződik a nevükhöz, de azt mondják, az elmúlt három évben született két unokájukat nem adnák egyetlen színházért sem. A 2000 előtt történtekről meséljenek ők maguk!

I. Lovasyné Stuth Erzsébet

   Azt, hogy a Bábszínház létrejött, hosszú ideig tartó amatőr lét előzte meg. Húsz évig működött az országosan elismert bábegyüttes. Kiváló együttes oklevelekkel rendelkeztünk, akármilyen fesztiválra mentünk, díjjal, oklevéllel jöttünk vissza.

Szűkek voltak már nekünk az adott keretek. Az volt az álmunk, hogy egyszer majd ebből is élünk. 1985.január 15-ével a Gárdonyi Géza Színház tagozataként megalakulhatott a Harlekin Bábszínház. Művészeti vezető: Demeter Zsuzsa, bábszínészek: Balog Ágnes, Golen Mária, Havasi György, Kis Árpád, Stuth Zsuzsa, Tóth Erzsébet, műhely: Lénárt András, Lovasy László, Lovasyné Stuth Erzsébet, műszak: Tóth Ákos, adminisztrátor: Lénártné Jutka.

Nagy igény volt arra, hogy a kicsiknek is legyen egy színház, rendszeres előadások. Nem is volt hosszú évekig problémánk a szervezéssel. Azért sem, mert nagyon jó darabokat csináltunk. Azt az időszakot míg élek, nem fogom elfelejteni és állíthatom, hogy a 12 tag közül senki sem. Előtte, amatőrként minden szabadidőnket töltöttük ezzel, s most egyszerre napi 8 órában csinálhattuk azt, amit szerettünk - valami fantasztikus dolog volt. A föld fölött jártunk fél méterrel. Saját pénzből egyenruhát varrattunk magunknak, mindenkinek farmer kertésznadrágja volt, a Bábszínház pedig fellépő ruhaként pólókat vásárolt hozzá és mindenki ezt viselte, emblémával. Éjjel-nappal bent voltunk. A színészeknek közben kötelező volt iskolába is járni. Bábszínész képző stúdiót végeztek itt Egerben, kihelyezett tagozaton. A főiskola tanárai adták az elméleti órákat és Pestről jöttek rendezők, bábszínészek a gyakorlati részt oktatni. Ez két évig ment így, azalatt vagy próbáltak vagy előadáson voltak vagy iskolában, de mindenki örömmel csinálta. A premierek után mindig volt egy buli, ahol mindenki mindenkit megajándékozott. A legelfoglaltabb ember is megsütötte a süteményt vagy készített valami különleges ételt, nagyon összeszokott, szűk baráti társaság volt – talán túlságosan is zárt kör. De mindig meghívtuk azokat is, akik amatőr korunkban bármikor játszottak velünk, igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Az ő munkájuk is benne van, hogy ma létezik a bábszínház.

Középen Demeter Zsuzsa, jobbra Lovasyné Stuth Erzsébet

  Sokat jártunk vásárolni. Ha kerestünk valamilyen anyagot, megkérdezték, oda kell-e. Ismertek bennünket, hiszen egriek vagyunk, mindenki tudta, hol dolgozunk. Volt, hogy lehozta Pestről a méterárus az anyagot, hogy nekünk ne kelljen utazni. Ha bementünk az akkor még létező textil nagykereskedésbe,  egy méter anyagot, felet is adtak minden további nélkül. Eger imádta, hogy végre van újra önálló színháza és bábszínháza.
   Jöttek a bemutatók. Egy évben három általában, esetleg négy. Ezeket igyekeztünk igazán látványossá tenni.

 Van egy önszorgalomból vezetett könyvem, mikor volt a bemutató, ki rendezte, tervezte, miket készítettünk hozzá és miből hány darabot és a kritikák is, sorban. 
  Az óvodásokat ünneplőbe öltöztetve hozták színházba. Benne volt a szülőkben, pedagógusokban is, hogy megtanítsák a gyereknek, ha színháza megy, illik felöltözni.
   Az első a Csipkerózsika volt. Mindenki dolgozott benne, aki csak élt. Sok nehézséget kellett áthidalni, hiszen csak az amatőr felszerelésünk állt rendelkezésre. Főnöktől, színésztől adminisztrátorig mindenki a fedélzeten volt, néha éjszakáig. Több mint 150 előadást ért meg. Beutaztuk vele szinte az egész országot. Rendező: Demeter Zsuzsa, tervező: Lovasy László.

Formabontó volt a színpadi megjelenése. Az akkori színpad elég magas volt és egyenes a nézőtér, nem igazán jól láttak a gyerekek, ezért sok olyan játékot csináltunk, amelyben ha nem is elsőnek Magyarországon, de igencsak az elsők között látszódtak a  színészek. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ne így legyen. Amikor a Hófehérkével voltunk egy fesztiválon, akkor ezt még ott kifogásolták „Miért látom én a színész arcát a bábuk fölött? Ez illúzióromboló.” A gyermekeknek nem volt az, ők elfogadták. A rendezés maga kihasználta ezt a helyzetet, miközben a bábok játszottak, közben fölöttük a színészek közt is volt kapcsolat.



A Hófehérkében volt egy jelent, ami fölött sokat vitatkoztak, de én azt mondtam, hogy jó – a gyerekek megértik. Meghal Hófehérkének az anyukája és ezt úgy játszatta el, úgy rendezte meg Hollós Laci, hogy volt egy nagy fekete lepel, ezüst díszítéssel mint a ravatalozóban, azt leterítették szépen a földre és a színésznő, aki játszotta, kihozta a marionett figurát, beletekerte, ráhajtogatta és elvitte hátra. Volt egy anyuka, aki előadás után odajött hozzánk és azt mondta, nagyon boldog hogy ez a jelenet ilyen volt, mert nemrégen halt meg a nagymama és szerinte most értette meg a kislány, milyen a halál.

 Az Égigérő fa (rendezte: Hollós R. László, tervezte: Lovasy László) bábjai úgy voltak kitalálva, hogy kopjafákra hasonlítottak, női és férfi kopjafák, kicsit átalakítva. A darab meséje és zenéje Tolcsvay Béla munkája, aki az előadásban is részt vett. A próbák szünetében – pihentetőként - elmesélte az erdélyi gyűjtőmunka humoros történeteit is.



A Fram nagyon emlékezetes darab.


 

Gyönyörű a mese és megismertünk egy csodás alkotó párost.  Adela Moldovan és Gregorian Eustatiu örökre megmarad emlékezetünkben és a szívünkben.


 

A darab próbái előtt Adela tartott marionett mozgatási kurzust. Nem véletlenül Európa egyik legnagyobb marionett játékosa, igazi csodákat láttunk.  Gregorian részt vett a bábok díszítésében. Nem beszéljük egymás nyelvét, mégis zökkenőmentes volt a munka. Tündéri, csodálatos ember volt, mindenki szerette. Hozzánk, a műhelybe úgy lehetett bejutni, hogy a gyermekkönyvtár előtt kellett elmenni. A könyvtárosoknak is nagyon tetszett a kedves bácsika, megtanultak románul köszönni neki, ő pedig magyarul viszonozni. Úgy szeretett dolgozni, hogy mindig ő fejezte be a báboknak az arcát. Meg kellett csinálni az egészet a rajza szerint, de az arcfestéshez, száj, szem, ahhoz ragaszkodott, hogy ő csinálja. Rengeteg minden összegyűjtött kis „vackunk” volt egy nagy fiókban, gombok, szemnek, ennek-annak valók, mindig figyeltük őt, hol tart, mit csinál és adtuk oda, amire szüksége volt. Tőlünk Marosvásárhelyre ment és ott is mutogatta a kötényt, amit ajándékba kapott tőlünk Harlekin emblémával. Textilfilccel mindenki ráírta a nevét. Mondtuk, ezt azért adjuk, hogy akárhova megy dolgozni, mi mindig vele legyünk.

2000-ig együtt dolgozhattunk olyan emberekkel, mint Kós Iván, Orosz Klaudia, Hollós R. László, aki első darabjainkat rendezte és Prágában végzett bábrendező szakon. Később pályaelhagyó lett, de nálunk minden darabja nagy siker volt. Nagyon szerettük azt, ahogyan  gondolkodott. Ő hozta ide Tolcsvayékat, a Csipkerózsika zenéjét Tolcsvay László szerezte, az Égigérő fáét  Tolcsvay Béla – ő is játszotta.
  Szerettem, amikor – különösen az Orosz Klaudia tervezte mesedaraboknál (Két jávorfácska, A kis boszorkány) - fölment a függöny és még csak a színpadképet látták a gyermekek, mégis elkezdtek tapsolni. Mondtam mindig a kollégáknak, hogy na, ezt a tapsot kaptuk mi, a készítők. Most már jöhetnek ők is, de az első taps a miénk. Én azt mondom, ahhoz, hogy középiskolás, majd felnőtt korában járjon valaki színházba, már óvodásként kell kezdeni megszerettetni vele, a bábszínházban, olyanokat mutatva, hogy a szája tátva maradjon.
   Jó volt a viszonyunk a nagyszínházi színészekkel is, akiket Gali László hozott, sok fiatalt, soknak volt gyermeke is. Jártak a bábszínházba. Közös darabunk is volt Gali László rendezésében.
   A tagozati létnek voltak nehézségei is. Sokszor nem volt pénz, nem tudtunk elmenni vásárolni. Hiába volt elkülönített költségvetésünk a színházin belül, mégis volt olyan, hogy nem tudtunk hozzájutni a pénzhez. Ezért hivatásos korunkban is előfordult, hogy az anyagokat Demeter Zsuzsa otthoni, saját pénzéből és a mi saját pénzünkből előlegezve vásároltuk, mert szorított az idő. Ez akkor biztosan nagyon bosszantott, de már messze van és mivel imádtuk csinálni, „nem számított”.
   Demeter Zsuzsa nélkül soha nem lett volna sem Egri Bábszínpad, sem Harlekin Bábszínház. 1964-ben költözött haza Hortról, ahol népművelő volt és ott vezetett egy bábcsoportot, amivel díjat is nyertek. Férjhez ment, de úgy érezte, báb nélkül nem élet az élet és elkezdte szervezni a középiskolás csapatot, ebből alakult az Egri Bábszínpad, majd fenntartó és névváltás után a Harlekin.

Mindenki Zsuzsának köszönhetett, tőle tanult mindent, amit tudott. Én magam is - középiskolás, elsős voltam, amikor jelentkeztem a bábszakkörbe - tőle tanultam elsődlegesen bábot készíteni. Később persze a saját tapasztalataimon, néha saját káromon, a fesztiválokon, ahol próbáltunk nem csak nézni, látni is.
   Amatőr korunkban, Algériában, Tunéziában jártunk egy hónapig tartó turnén.

Tunéziába hivatásosként is eljutottunk, Finnországba is.

De leggyakrabban Romániába. A marosvásárhelyi bábszínházzal volt csereprogramunk, egyik évben mi láttuk vendégül tőlük a magyar tagozatot, másikban a románt, a harmadikban pedig mi mentünk. Zsuzsa rendezett is mindkét tagozatnál.
   Két emlékezetes felnőtt előadást is szeretnék megemlíteni. Mindkettőt Lengyel Pál rendezte. Az egyik Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című darabjának adaptációja, amely a Budapesten megrendezett UNIMA  (a Bábművészek Nemzetközi Szövetsége) világfesztiválra készült és diplomát is kapott.


                                                                                                      Juhász Ferenc írása

 A másik a Szamártestamentum. A könnyed, kacagtató népi humor mindig nyerő. Majdnem minden etűd más technikával készült – tervező: Koós Iván és Lovasy László -, hiszen mindegyiknek sajátos a világa. Nem véletlen az elnyert UNIMA diploma.

* Hozzászólás:
- ...óóó...Laci! Erzsó! ...A kék csodatorta, Szamártestamentum, Égigérő fa!... Nagyszerű dolog ez! Boda Kata

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"
 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 1.

Menkó Terézia

   Egernek, Heves megyének 1985. január 1-jétől újra lett Színháza. Addig csak az épület volt a megyéé, az intézmény a Miskolci Színház tagozataként működött, amikor tudott, a felújítások miatt például az akkori Úttörőház kicsi színpadán jelentek meg kamaradarabok.
   Igaz, az 1975-ben létrehozott Műsor Rendező Iroda - közben az Agria Játékszín nevet kapta - szabadtéri színházi tevékenységet folytatott, s ez nem csak a turisták, de a város lakói között is népszerűségnek örvendett. Először a Vár, később a Líceum udvar adott helyszínt, a hozott- és előállított produkcióknak.
   Én magam is itt, az Agria Játékszínben kezdtem a színházi munkámat 1983-ban. Már a tanév ideje alatt is tevékenykedtünk, némileg pótoltuk a Diák Színpaddal az akkor felújítás alatt álló színházépület miatt kiesett előadásokat. Nagyon kellemes két év volt, azzal együtt, hogy 1984. augusztusától már megkezdődött a színház indítás szervező munkája.
   Ugyanis időközben a színház szerető és a színház teremtő emberek gondoltak egy merészet és tettek azért, hogy a miskolci és az egri színház összevonása végállomásához érkezzen, és újra legyen EGERNEK SZÍNHÁZA.
   Ennek következtében: 1985. január 1-jével megszületett – lehet, az lenne a pontosabb: újjászületett – és így lett háromtagozatos színház a Gárdonyi Géza Színház.  A Színházban lévő emberekkel, az Agria Játészín és az addig amatőr Harlekin Bábegyüttes összevonásával. Így lettünk: befogadó-, bemutató színház (kőszínház) a másik két tagozattal (báb- és nyár), egy új intézménye a fenntartónknak: Heves megye Tanácsának.
   Ezzel az összevonással lehettem én is az újra induló Gárdonyi Géza Színház a l a p í t ó tagja.
   Csonka évaddal kezdtünk 1985.január 1-jével, az idei: a 2012/13-as évad a fennállása óta a huszonkilencedik évada  az intézménynek.
   Említettem a befogadó-, bemutató jelleget. Szikora János az első (alapító) igazgató sokáig harcolt az önálló társulatért, de az anyagi helyzet gátat szabott ennek és akkor Ő megvált az intézménytől.
   Pályázatot írtak ki, - ennek következtében került az intézmény élére Gali László igazgató-főrendező, 1986. október 15-ével.
   Elkezdődött az önálló társulat szervezése, és az 1987/88-as évadot már az alapító tizenhét fő színművész munkájával kezdtük meg Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című produkcióval.  Fontos időszak volt ez a társulat építésében, az önálló társulat első üteme. Ennek a huszonhatodik évada a 2012/13-as évad.
   Az első években a színművészek bérelt lakásokban laktak, ez közvetlen kapcsolatot teremtett néző és alkotó között. Nem csak messziről figyelték, hogy abba a boltba megy-e vásárolni, amibe a szomszéd, hanem a házigazdákkal közvetlen s némelyüknél baráti kapcsolat alakult ki.
  Ezekben a kezdeti években még a műsortervet a fenntartó véleményezésével engedélyeztetni kellett a Minisztériummal. Ezért lehetett az, hogy már a néző is tudta legalább áprilisban, hogy mire tud bérletet vagy jegyet venni a következő évadban.
   Szép időszak volt ez, a színházteremtés időszaka, az a rengeteg munka, amikor a társulat fejlesztésén dolgoztunk, építettük az optimális létszámot (200 fő feletti létszámban gondolkodva, zenekarral, tánckarral), ami sosem teljesült, mert a harmadik szakasznál már létszámleépítést kellett végrehajtanunk.
   S ez az, ami azóta sem változott.
  Szívesen gondolok vissza arra az időre, amikor a  „Színészház” felépítéséről döntöttek. Összefutottam az utcán Mészáros Gáborral (az OTP igazgatója) és örömmel újságolta a hírt, megszületett a döntés és már a tervek is készen állnak. Azután felépült az Árpád u. 26. szám alatt a 22 lakásos társasház, amit be kellett rendezni a legszükségesebbel, hogy a „fecskék” beköltözhessenek. Biztosan mindenkinek vannak emlékei arról milyen is az, amikor az első lakását rakta össze, a seprűtől a lakhatáshoz szükséges egyéb kellékekkel. Mintha most lenne. A műszaki kollégák ki-ki a maga területén állt helyt: a világosítók és hangosítók szerelték a csillárokat, a díszítők hordták a bútorokat (lapra szerelten) és rakták össze.  Mindenki elfért és még az időszakosan velünk együtt alkotóknak (rendezők, tervezők, stb.) is helyt tudtunk adni az egri tartózkodásuk idejére.
   Foglalkoztatási formációk, a színházi finanszírozás időközben többször változott, de minden fenntartót (a Minisztérium és a Megye mellett beszállt a finanszírozásba Eger város is, most meg 2012-től a Színház is városi intézmény lett) befolyásol az anyagi lehetősége. Az, hogy a színház (mint tevékenység) sosem volt kötelező feladat, no meg a szemlélet: mi a fontosabb a rangsorban, sokáig honolt a képviselő döntnökök fejében, de lehet, hogy ma sem tudnak ettől elvonatkoztatni. Sokszor kaptuk meg költségvetési egyeztetések során ezt a fenti, számunkra pejoratív megkülönböztetést: „a színház nem kötelező feladat”. Nekünk ez rosszul esett, azért mert a legnagyobb mecénása egy színháznak mindig a KÖZÖNSÉGE. Ezzel nem a munkánkat minősítették, hanem a közönség irodalmi kiszolgálását csorbították. Annak a közönségnek, akik évadról évadra megváltják a bérletüket, vagy időszakosan vásárolt jeggyel látogatják a színházi előadásokat. Ők viszont erről mit sem tudtak!
   Nekünk az önálló társulat megszervezése idején szerencsénk volt. Minden helyen olyan emberek (írhatnám: EMBEREK) segítették a munkánkat, akiknek szívügye volt a Színház megteremtése, a régió színházi ellátása s e mellett a szándék, hogy Egerben újra legyen és működjön egy alkotó műhely, ami értéket teremt és közvetít. Mondhatni minden premieren ott voltak a város és a megye vezetői, akik részesei is akartak lenni a létrehozott alkotó műhely munkájának.
   „Ha nem tudod milyen kikötő felé igyekszel, a szelek nem segítenek téged” (Seneca) Ez az idézet nagyon kifejező s minden ember sorsában, minden induló vagy működő „valaminél” hasznos tud lenni. Mi ott, akkor, tudtuk milyen kikötő felé szeretnénk menni, hová igyekszünk.  Egerben meg jó szél fújdogált. Az elején és még sokáig!
   Nem hagy nyugodni Váci Mihály idézete:
     „ Nem elég a célt látni,
           Járható útja kell!
     Nem elég útra lelni,
           Az úton menni kell!
     Egyedül is! – Elsőnek,
           Elöl indulni el!
     Nem elég elindulni, de mást is hívni kell
           S csak az hívjon magával, aki vezetni mer.”
   Talán még ma is aktuális a fenti sorok tartalma???!!! Akik a kezdeti munkában részt vettünk, mindannyian tudtuk, hogy „elöl” vagyunk, s azt is tudtuk, hogy ha már elindultunk „menni kell”, haladni kell, „vezetni kell”. Azt is tudtuk mindannyian, hogy ez a legszebb időszak – a színházalapítás -, még akkor is, ha sok munkával, sok-sok modell elkészítésével, rengeteg számítással, elképzeléssel és sok éjszakai megbeszéléssel, sok lemondással járt. Tettük a dolgunkat és mindenki akarta azt, ami a CÉL volt! Olyan helyzetben voltunk, mint egy induló házasság. A produkció előállításánál az utolsó fogvájót is be kellett szerezni, mert nem volt készleten. A régi jelmezeket elvitték Miskolcra. Csak az Agria Játékszín ideje alatt összegyűlt ruhák jelentették az indulásnál a leltári készletet. Ami nem volt sok, mert a nyári színház a Vígszínházra épülve tudott haladni. Onnan voltak az alkotók: rendező, tervezők, ügyelő, asszisztens, színművészek. Természetesen a szereplők ruhái is nagyrészt a Víg jelmeztárából kerültek ki, (ezt mi úgy hívjuk: válogatás!). A főszereplők azonban új ruhát kaptak, azaz új ruha készült a számukra.
   Neves színművészekkel dolgoztunk. Csak néhány név közülük: Almási Éva, Csákányi Eszter, Gáspár Sándor, Koltai Róbert, Miklósy György, Pap Vera, Pártos Erzsi, Pogány Judit, Psota Irén, Ruttkai Éva, Szombathy Gyula, a fiatalok: Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Kőszegi Ákos, Méhes László, Pusztaszeri Kornél, Ráckevei Anna, Rudolf Péter, Szerémi Zoltán, Varga Mária… (utóbbiak épp a főiskoláról jövet nálunk debütáltak).
   A kultúrszomj megmutatkozott a befogadó színház indulásakor. Egy évadban maximum hat előadásban tudtunk elhozni produkciót más színházból, mert egyeztetni volt szükséges a székhelyi teljesítményükkel. Volt, ami csak egy-két előadás lehetett.  Többnyire olyan színházakra építettünk, amelyek nem voltak messze, és színpaduk mérete hasonló volt a miénkhez. Ezért például Szolnokról a Szigligeti Színház művészeit gyakran látta az egri közönség. Minden Színház szeretett hozzánk járni, mert mindig telt ház volt.
   Azt a két produkciót, amit évadonként előírás szerint nekünk kellett színpadra állítani, tizenöt előadásban határozták meg. Volt, amit nem a szokásos időpontban játszottunk, hanem akkor, amikor a színészeket egyeztetni tudtuk, reggel 9 órakor. Talán még emlékeznek rá, a Csongor és Tünde előadásáról van szó, aminek a címszereplői: Eszenyi Enikő és Bal József voltak.  Ehhez a produkcióhoz kilenc Színház művészeiből válogatott a Direktor, ezért nagyon nehéz volt az egyeztetési munka.
    Eger színházának MINDIG JÓ KÖZÖNSÉGE VOLT!
   Emlékszem a Marat halála című darabra, a Csiky Gergely Színház - Kaposvár előadásában. Táblás ház, a színpadon elhangzik az „és lesz szenünk télire” szöveg.  A közönség morajjal, némi gúnnyal reagált, mert a való életben éppen ott tartottunk, hogy nem lehetett szenet kapni.
   Az érdeklődés az előadások és a Színház iránt az önálló társulat tervével kicsit megosztotta a közönséget. Volt, aki az egyik és volt, aki a másik mellett voksolt. Végül az önálló társulat léte győzött.
   Országos hírünk lett. A kereslet nagy volt irántunk, így Zalaegerszegtől Nyíregyházáig jártunk tájelőadásokra. Sokat hívtak bennünket: Gyöngyös, Mátészalka, Ózd, Salgótarján, Sárospatak, Szerencs Művelődési Házaiba. A messzi tájakra volt, amikor az előtte való napon kellett útra kelni, de a műszaki személyzetnek mindenképpen. Kötelező tájhely volt például Ózd. A napokban olvastam, hogy most avatnak egy színházat a helyiek. A tájhelyeken is épp úgy szerették a munkánkat, mint itthon. Bessenyei Ferenccel készült interjút néztem a napokban s mennyire igaza volt, amikor például a tájjal kapcsolatosan azt említette: „négy óra oda, előadás, majd négy óra vissza, de a nézőtérről csillogó szemek megérdemelték és ez soha sem a pénzről szólt.” Emlékszem én is olyan tájelőadásra Mátészalkán, hogy reggel nyolckor indultunk, délelőtt gyerekdarab és délutánra jött a másik stáb és este a felnőtteknek csináltunk egy másik előadást. Ez azzal járt, hogy a műszak épített és bontott, majd újra. Milyen emberfeletti munkát végzett a MŰSZAK azért, hogy egy kiszállással két előadás legyen! Mi a művészekkel is hajnal háromra értünk haza, s a műszakiak még utánunk (pedig ők előző napon keltek útra), mert nekik még előadás után hátra volt a bontás és a pakolás.

 

  Műszak a Várban:
  Szatmári István, Németh Tamás, Máté Józsefné, Mészáros Sándor,
  Budavári Sándor, Máté Gábor, Szilágyi Tibor, Máté József, Szőllősi lajos

   A háromtagozatos színház ebben az időben évente több mint száztízezer látogatót vonzott. Igaz, akkor a nézőtér befogadó képessége 549 fő volt és hivatalosan 30 pótszék (milyen szép volt egy „zsufi” ház !!!), a 2000-es felújítást követően 417 fő maradt.
   Régebben a statisztikákat félévente jelentettük a kassza-raporttal együtt s ebből a Központi Statisztikai Hivatal egy kiadványt készített, lehetett összehasonlítani más színházak népszerűségi mutatóit. Persze tudjuk, hogy a fizető néző illetve a látogatószám több mint népszerűségi adat, vásárlóerő, és a legnagyobb mecénás.
   Van kedves emlék bőven ebből az időszakból.