HARLEKIN BÁBSZÍNHÁZ - A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ TAGOZATA. FOLYTATÁS

  1985. január 1-jétől befogadó színház lett az egri, társulat nélkül, önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével, s ennek lett tagozata a Harlekin Bábszínház.
   A Lovasy házaspár a kezdetektől ott volt. A 18. részben korabeli újságcikkek részletei és képei mellett Lovasyné Stuth Erzsébet visszaemlékezéseit olvashatták, eseményekre, előadásokra, társulati életre, kollégákra.

2. Lovasy László – bábtervezésről, rendezésről, előadásokról

   Korábban mindig olyan kis „szegényházi” dolgokat csináltunk, ami kifelé jól nézett ki, de ha belülről megnézte az ember, esetleg azt láthatta, hogy otthoni  trikókból állt össze. Húsz évig működtünk nevetségesen kevésből. Volt olyan év, hogy az a pénz, amit kaptunk, arra nem volt elég, hogy a mikulási műsorba megvegyük a szaloncukrot, amit a gyerekeknek dobáltunk. Amikor amatőrök voltunk, azzal kellett kezdeni a gondolkodást, hogy mi a legolcsóbb, mert a papír mindent elbír, de azt még meg is kell valósítani. Később, amikor kicsivel jobban volt pénzünk, már vehettünk majd egy fél méter megfelelő anyagot is! Így mentek a dolgok.
   Hivatásosként szerencsénk volt azzal, hogy mi már ott „laktunk” az akkori Úttörőházban, már akkor beköltöztünk, amikor még tartott az építkezés. A felszerelésünk kevés volt még, de rögtön tudtunk dolgozni. És a lelkesedés rengeteg mindet megoldott. Például kiállítás-bontásokat vállaltunk – az anyagért, hogy legyen legalább egy kis alap, amit kiegészítve lehetett egy nagyobb stílű darabot előállítani.
   A munka ugyanúgy kezdődik, mint a nagyszínházakban. A rendező megtalálja a darabot. Jön a dramaturg, együtt megbeszélik, majd fog a rendező egy embert, aki tervez és elmondja, mit képzelt el. A tervező pedig elkezd erősen gondolkodni. Néha sikerül ugyanazt visszaadni, amit akartak tőle, de néha az ember fantáziája másfelé indul, s ha ott van a ceruza a kezében, azt rajzolja le. Sokszor olyasmi születik így, ami kicsit más, mint az eredeti kívánalom volt, de mégis elérheti vele az ember ugyanazt. Ismerni kell a bábjáték minden csínját-bínját a gyakorlatban is. A bábtechnikákat, az anyagokat. Leül az ember és rajzolgat valamit, amíg dereng, hogy na ez már kezd olyan lenni, mint az adott szereplő.
    Ha egy kézben van az előadás, akkor valósítható meg könnyebben a stílusegység. Nem szalad el az egyik kicsit erre a másik arra. Volt, hogy megterveztem a darabot, megvolt a maga stílusa, de „jött” egy figura, aki nekem rettenetesen megtetszett, mégsem lehetett beletenni, mert elütött a stílustól. Ez a lehető legnehezebb dolog. Volt, amikor más adta meg az igazi ötletet, az Égigérő fa tervezésben - a feleségem. Ő ajánlotta az erdélyi kopjafák világát.
   Amikor megszülettek a skiccek, akkor az ember azokat szépen kidolgozza. Részletrajzokat is készít és a legvége az, hogy egy az egyben kell jóformán műszaki rajzot csinálni a figuráról. Ha mondjuk a cipő más a szokottnál, akkor annak még a felülnézetét is meg kell rajzolni, vagy a pici részleteket. Menet közben még ezután is lehetnek változások, mert szerszámmal a kézben, az már más, mint amikor az ember ceruzát fog. De olyankor sem nagyon szidhattam magam, hiszen a rajzokat is általában én csináltam.
   A kisszínházaknak megvan az az előnye, hogy könnyebb átlátni az egészet. Még a legeslegelején egy alkalommal jártunk az Állami Bábszínházban, ott kérdezgettek minket és bevittek több helyre, ez a kárpitosműhely, ez az asztalosműhely, lakatos-, festőműhely… Nálatok kisebbek vannak vagy nagyobbak? Nálunk egy van! Hamarabb meg tudtunk tanulni mindet és azután már könnyebb belegondolni az embernek, ha tudom, hol, mit, hogyan lehet… Úgy, hogy szép is legyen, a rendezőnek is megfeleljen, nekem is tetsszen, de a darabnak is és elkészíthető is legyen. Mindössze ennyire kell figyelni!
   Nem volt kedvenc bábfajta, mindegyiket szerettük, de a legjobban azt, hogy mindig mást kellett csinálni, kesztyűsbáb, wayang, tárgyjáték…

A bűvös lámpa például hivatásos működésünk első árnyjátéka volt. Igyekeztünk benne alkalmazni az amatőr korunkban megtanultakat. Szerencsére sikerült több új megoldást és "trükköt" is kitalálni.

 A kisfiú meg az oroszlánok - ezt a darabot másodszor is színre vittük. Érdekessége, hogy a normál világítás és a fekete színház is helyet kapott benne, hogy könnyebben lehessen ábrázolni a valóság, a fantázia és az álom rétegeit. 

   Személyes érdekessége, hogy ebben játszottam először az akkor még Egri Bábegyüttes nevű társulatban.

   Óz, a nagy varázsló. A nagy klasszikus nem mesésen egyszerű. Itt is kavarog a valóság, a képzelet és az álom. A felújított színpad segített a megvalósításban. Most tudtunk először röptetőpályát használni. Most tényleg repült minden.

Az imént említett mindhárom előadást Demeter Zsuzsa rendezte.
   A tervezés mellett első hivatásos saját rendezésem a Dióbél királyfi volt, Hollós Róbert dramaturg bravúros munkája a szöveg. Nem véletlenül tartották igazi Móra szakértőnek. A választott megoldás előnye az volt, hogy könnyen mozgatható, kis helyen előadható. Ez is túlhaladta a 150 előadást.

   Egyik kedvenc munkám A kék csodatorta. A rendezés és a tervezés is öröm volt. Kedvelte az egész társulat.

Nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani a Muszty-Dobay házaspárral, akik a darab írói és zeneszerzői. Azóta is szívesen hallgatjuk a darab dalait. Az egyik vidéki iskolától a szereplők igazi kék tortát kaptak ajándékba.
   Kippkopp karácsonya utolsó rendezésem volt a Harlekinben.




 

A munka nehézségét az adta, hogy az eredeti történetnek igen kevés szövege van. Így aztán a fő hangsúlyt a játékra kellett fektetni. A három rutinos színész, Boda Katalin, Daróczi Ilona és Lázár Attila munkája tetszett Marék Veronikának a szerzőnek, aki nagy örömünkre elfogadta meghívásunkat.

* Hozzászólás: Erzsikével, mesterségük nagymesterei !!! Varróné Tabódy Marika

 

HARLEKIN BÁBSZÍNHÁZ - A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ TAGOZATA

   1985. január 1-jétől befogadó színház lett az egri, társulat nélkül, önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével, s ennek lett tagozata a Harlekin Bábszínház.
     Lovasy László és Lovasyné Stuth Erzsébet a kezdetektől ott voltak.

Bevezetésként személyes történetükről annyit, hogy 2000-ben szakmai ellentétek miatt eljöttek, hat és fél évig otthon csináltak egy vállalkozást, a Bábstúdió Bt-t és dolgoztak mindenfelé, a budapesti Kolibri Bábszínháznak, Szombathelyre, Győrbe, nagyszínházaknak is, például Nyíregyházán, majd Lengyel Pál visszahívta őket és a nyugdíj előtt még öt évig dolgoztak a Harlekinben. Ma újra csak a vállalkozás van, legutóbb a Babszem Jankó Gyermekszínház és a Gárdonyi Géza Színház együttműködésében született Égimese című produkció fűződik a nevükhöz, de azt mondják, az elmúlt három évben született két unokájukat nem adnák egyetlen színházért sem. A 2000 előtt történtekről meséljenek ők maguk!

I. Lovasyné Stuth Erzsébet

   Azt, hogy a Bábszínház létrejött, hosszú ideig tartó amatőr lét előzte meg. Húsz évig működött az országosan elismert bábegyüttes. Kiváló együttes oklevelekkel rendelkeztünk, akármilyen fesztiválra mentünk, díjjal, oklevéllel jöttünk vissza.

Szűkek voltak már nekünk az adott keretek. Az volt az álmunk, hogy egyszer majd ebből is élünk. 1985.január 15-ével a Gárdonyi Géza Színház tagozataként megalakulhatott a Harlekin Bábszínház. Művészeti vezető: Demeter Zsuzsa, bábszínészek: Balog Ágnes, Golen Mária, Havasi György, Kis Árpád, Stuth Zsuzsa, Tóth Erzsébet, műhely: Lénárt András, Lovasy László, Lovasyné Stuth Erzsébet, műszak: Tóth Ákos, adminisztrátor: Lénártné Jutka.

Nagy igény volt arra, hogy a kicsiknek is legyen egy színház, rendszeres előadások. Nem is volt hosszú évekig problémánk a szervezéssel. Azért sem, mert nagyon jó darabokat csináltunk. Azt az időszakot míg élek, nem fogom elfelejteni és állíthatom, hogy a 12 tag közül senki sem. Előtte, amatőrként minden szabadidőnket töltöttük ezzel, s most egyszerre napi 8 órában csinálhattuk azt, amit szerettünk - valami fantasztikus dolog volt. A föld fölött jártunk fél méterrel. Saját pénzből egyenruhát varrattunk magunknak, mindenkinek farmer kertésznadrágja volt, a Bábszínház pedig fellépő ruhaként pólókat vásárolt hozzá és mindenki ezt viselte, emblémával. Éjjel-nappal bent voltunk. A színészeknek közben kötelező volt iskolába is járni. Bábszínész képző stúdiót végeztek itt Egerben, kihelyezett tagozaton. A főiskola tanárai adták az elméleti órákat és Pestről jöttek rendezők, bábszínészek a gyakorlati részt oktatni. Ez két évig ment így, azalatt vagy próbáltak vagy előadáson voltak vagy iskolában, de mindenki örömmel csinálta. A premierek után mindig volt egy buli, ahol mindenki mindenkit megajándékozott. A legelfoglaltabb ember is megsütötte a süteményt vagy készített valami különleges ételt, nagyon összeszokott, szűk baráti társaság volt – talán túlságosan is zárt kör. De mindig meghívtuk azokat is, akik amatőr korunkban bármikor játszottak velünk, igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Az ő munkájuk is benne van, hogy ma létezik a bábszínház.

Középen Demeter Zsuzsa, jobbra Lovasyné Stuth Erzsébet

  Sokat jártunk vásárolni. Ha kerestünk valamilyen anyagot, megkérdezték, oda kell-e. Ismertek bennünket, hiszen egriek vagyunk, mindenki tudta, hol dolgozunk. Volt, hogy lehozta Pestről a méterárus az anyagot, hogy nekünk ne kelljen utazni. Ha bementünk az akkor még létező textil nagykereskedésbe,  egy méter anyagot, felet is adtak minden további nélkül. Eger imádta, hogy végre van újra önálló színháza és bábszínháza.
   Jöttek a bemutatók. Egy évben három általában, esetleg négy. Ezeket igyekeztünk igazán látványossá tenni.

 Van egy önszorgalomból vezetett könyvem, mikor volt a bemutató, ki rendezte, tervezte, miket készítettünk hozzá és miből hány darabot és a kritikák is, sorban. 
  Az óvodásokat ünneplőbe öltöztetve hozták színházba. Benne volt a szülőkben, pedagógusokban is, hogy megtanítsák a gyereknek, ha színháza megy, illik felöltözni.
   Az első a Csipkerózsika volt. Mindenki dolgozott benne, aki csak élt. Sok nehézséget kellett áthidalni, hiszen csak az amatőr felszerelésünk állt rendelkezésre. Főnöktől, színésztől adminisztrátorig mindenki a fedélzeten volt, néha éjszakáig. Több mint 150 előadást ért meg. Beutaztuk vele szinte az egész országot. Rendező: Demeter Zsuzsa, tervező: Lovasy László.

Formabontó volt a színpadi megjelenése. Az akkori színpad elég magas volt és egyenes a nézőtér, nem igazán jól láttak a gyerekek, ezért sok olyan játékot csináltunk, amelyben ha nem is elsőnek Magyarországon, de igencsak az elsők között látszódtak a  színészek. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ne így legyen. Amikor a Hófehérkével voltunk egy fesztiválon, akkor ezt még ott kifogásolták „Miért látom én a színész arcát a bábuk fölött? Ez illúzióromboló.” A gyermekeknek nem volt az, ők elfogadták. A rendezés maga kihasználta ezt a helyzetet, miközben a bábok játszottak, közben fölöttük a színészek közt is volt kapcsolat.



A Hófehérkében volt egy jelent, ami fölött sokat vitatkoztak, de én azt mondtam, hogy jó – a gyerekek megértik. Meghal Hófehérkének az anyukája és ezt úgy játszatta el, úgy rendezte meg Hollós Laci, hogy volt egy nagy fekete lepel, ezüst díszítéssel mint a ravatalozóban, azt leterítették szépen a földre és a színésznő, aki játszotta, kihozta a marionett figurát, beletekerte, ráhajtogatta és elvitte hátra. Volt egy anyuka, aki előadás után odajött hozzánk és azt mondta, nagyon boldog hogy ez a jelenet ilyen volt, mert nemrégen halt meg a nagymama és szerinte most értette meg a kislány, milyen a halál.

 Az Égigérő fa (rendezte: Hollós R. László, tervezte: Lovasy László) bábjai úgy voltak kitalálva, hogy kopjafákra hasonlítottak, női és férfi kopjafák, kicsit átalakítva. A darab meséje és zenéje Tolcsvay Béla munkája, aki az előadásban is részt vett. A próbák szünetében – pihentetőként - elmesélte az erdélyi gyűjtőmunka humoros történeteit is.



A Fram nagyon emlékezetes darab.


 

Gyönyörű a mese és megismertünk egy csodás alkotó párost.  Adela Moldovan és Gregorian Eustatiu örökre megmarad emlékezetünkben és a szívünkben.


 

A darab próbái előtt Adela tartott marionett mozgatási kurzust. Nem véletlenül Európa egyik legnagyobb marionett játékosa, igazi csodákat láttunk.  Gregorian részt vett a bábok díszítésében. Nem beszéljük egymás nyelvét, mégis zökkenőmentes volt a munka. Tündéri, csodálatos ember volt, mindenki szerette. Hozzánk, a műhelybe úgy lehetett bejutni, hogy a gyermekkönyvtár előtt kellett elmenni. A könyvtárosoknak is nagyon tetszett a kedves bácsika, megtanultak románul köszönni neki, ő pedig magyarul viszonozni. Úgy szeretett dolgozni, hogy mindig ő fejezte be a báboknak az arcát. Meg kellett csinálni az egészet a rajza szerint, de az arcfestéshez, száj, szem, ahhoz ragaszkodott, hogy ő csinálja. Rengeteg minden összegyűjtött kis „vackunk” volt egy nagy fiókban, gombok, szemnek, ennek-annak valók, mindig figyeltük őt, hol tart, mit csinál és adtuk oda, amire szüksége volt. Tőlünk Marosvásárhelyre ment és ott is mutogatta a kötényt, amit ajándékba kapott tőlünk Harlekin emblémával. Textilfilccel mindenki ráírta a nevét. Mondtuk, ezt azért adjuk, hogy akárhova megy dolgozni, mi mindig vele legyünk.

2000-ig együtt dolgozhattunk olyan emberekkel, mint Kós Iván, Orosz Klaudia, Hollós R. László, aki első darabjainkat rendezte és Prágában végzett bábrendező szakon. Később pályaelhagyó lett, de nálunk minden darabja nagy siker volt. Nagyon szerettük azt, ahogyan  gondolkodott. Ő hozta ide Tolcsvayékat, a Csipkerózsika zenéjét Tolcsvay László szerezte, az Égigérő fáét  Tolcsvay Béla – ő is játszotta.
  Szerettem, amikor – különösen az Orosz Klaudia tervezte mesedaraboknál (Két jávorfácska, A kis boszorkány) - fölment a függöny és még csak a színpadképet látták a gyermekek, mégis elkezdtek tapsolni. Mondtam mindig a kollégáknak, hogy na, ezt a tapsot kaptuk mi, a készítők. Most már jöhetnek ők is, de az első taps a miénk. Én azt mondom, ahhoz, hogy középiskolás, majd felnőtt korában járjon valaki színházba, már óvodásként kell kezdeni megszerettetni vele, a bábszínházban, olyanokat mutatva, hogy a szája tátva maradjon.
   Jó volt a viszonyunk a nagyszínházi színészekkel is, akiket Gali László hozott, sok fiatalt, soknak volt gyermeke is. Jártak a bábszínházba. Közös darabunk is volt Gali László rendezésében.
   A tagozati létnek voltak nehézségei is. Sokszor nem volt pénz, nem tudtunk elmenni vásárolni. Hiába volt elkülönített költségvetésünk a színházin belül, mégis volt olyan, hogy nem tudtunk hozzájutni a pénzhez. Ezért hivatásos korunkban is előfordult, hogy az anyagokat Demeter Zsuzsa otthoni, saját pénzéből és a mi saját pénzünkből előlegezve vásároltuk, mert szorított az idő. Ez akkor biztosan nagyon bosszantott, de már messze van és mivel imádtuk csinálni, „nem számított”.
   Demeter Zsuzsa nélkül soha nem lett volna sem Egri Bábszínpad, sem Harlekin Bábszínház. 1964-ben költözött haza Hortról, ahol népművelő volt és ott vezetett egy bábcsoportot, amivel díjat is nyertek. Férjhez ment, de úgy érezte, báb nélkül nem élet az élet és elkezdte szervezni a középiskolás csapatot, ebből alakult az Egri Bábszínpad, majd fenntartó és névváltás után a Harlekin.

Mindenki Zsuzsának köszönhetett, tőle tanult mindent, amit tudott. Én magam is - középiskolás, elsős voltam, amikor jelentkeztem a bábszakkörbe - tőle tanultam elsődlegesen bábot készíteni. Később persze a saját tapasztalataimon, néha saját káromon, a fesztiválokon, ahol próbáltunk nem csak nézni, látni is.
   Amatőr korunkban, Algériában, Tunéziában jártunk egy hónapig tartó turnén.

Tunéziába hivatásosként is eljutottunk, Finnországba is.

De leggyakrabban Romániába. A marosvásárhelyi bábszínházzal volt csereprogramunk, egyik évben mi láttuk vendégül tőlük a magyar tagozatot, másikban a románt, a harmadikban pedig mi mentünk. Zsuzsa rendezett is mindkét tagozatnál.
   Két emlékezetes felnőtt előadást is szeretnék megemlíteni. Mindkettőt Lengyel Pál rendezte. Az egyik Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című darabjának adaptációja, amely a Budapesten megrendezett UNIMA  (a Bábművészek Nemzetközi Szövetsége) világfesztiválra készült és diplomát is kapott.


                                                                                                      Juhász Ferenc írása

 A másik a Szamártestamentum. A könnyed, kacagtató népi humor mindig nyerő. Majdnem minden etűd más technikával készült – tervező: Koós Iván és Lovasy László -, hiszen mindegyiknek sajátos a világa. Nem véletlen az elnyert UNIMA diploma.

* Hozzászólás:
- ...óóó...Laci! Erzsó! ...A kék csodatorta, Szamártestamentum, Égigérő fa!... Nagyszerű dolog ez! Boda Kata

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"

 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 4. 

Menkó Terézia

     Mi ünnep egy színházban?
   Társulati ülések, főként a nyitó és záró, mert van rendkívüli is, de az vagy anyagi természetű (és sohasem pozitív), vagy valami fájdalmas kimenetelű esemény következménye.
   Ünnep az is, amikor a pályán lévő kedves kollégát köszöntjük, mint az elmúlt évben Olgyai Magdát 85. születésnapján! S most, hogy írom ezeket a sorokat,  megnéztem újra a fotókat. A fiatalok szervezték, de sok már más helyen dolgozó volt kolléga is jelen volt ezen a nem mindennapi ünnepen, amint azt a családtagok szokták!

   Még ünnep volt régen minden bemutató. Ma már ez is másként működik. S természetesen ünnep minden kerek évforduló vagy jubiláló év.

   A társulat alapítása az elmúlt évadban volt 25 éves!
  Elfelejtették megünnepelni. Most azt mondják: - nekem utánlövésként hat- „több mint huszonöt éve” vagy ami nyár elején volt hallható és olvasható „fennállásának huszonötödik éve”.  Minden alkalommal, amikor tájékoztatunk valamiről, véleményem szerint FONTOS a PONTOS szövegkörnyezet! Nekem ez a mostani hivatkozás is olyan, mintha a gyermek születésnapját mondjuk a szobatisztaságát követően ünnepelnék, vagy valami máshoz kötve az első négy és fél évet kihagynák az életéből. Tetszik vagy sem, az intézmény - a pontosság kedvéért hozzá kell tenni – hosszú évek után, újra szerveződött. Az újonnan induló színház már huszonkilencedik évadát éli a jelen szezonban.
   A harmincadik évhez közeledvén látszódni kell a változásnak. Más színjátszás, más ízlés, más közvetítési módszerek. Azonban még mindig fontos szereplő a látvány. Nagyon szerettem a régi időkből azokat a premiereket, amikor a függöny nyitását követően a közönség megtapsolta a díszletet.  Fél siker volt!
   Szükséges kitérnem a címre, melyet a visszaemlékezésemnek adtam. Nosztalgia, üzenet, vagy mindkettő? Kár, hogy nem mondhatom azt: tisztelet a legtöbbet játszott előadásnak és az egyik kedvenc előadásnak. A mondat önmagáért beszél és én nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni, ezért kölcsönöztem.
   Csizmadia Tibor igazgató-főrendező az előcsarnokban helyet adott a volt igazgatóság tagjainak, alapító tagoknak, és olyan művészek portréinak, akik már nem dolgoztak a Színházban, de a portré a felújítás ellenére megmaradt, fellelhető volt. Elfért! Kik voltak ott? Az alapító tagok közül Bókai Mária, Csendes László, Gali László, Menkó Terézia – továbbá Kiss Sándor, Losonczy Ariel, Olgyai Magda, Pályi András, Réti Árpád  és ott volt Aldobolyi Nagy György és Beke Sándor, ők ketten átkerültek a mostani társulat névsorába, miután dolgoznak a jelenlegi igazgatás alatt is. Mi, a többiek lekerültünk. Az elmúlt évadban észleltem ezt, s a kérdésemre, hogy hol vannak a portrék azt a választ kaptam: „kellettek a keretek, s ha majd lesz pénz, veszünk és kijelölik a helyét”. MÉLTATLAN! A Csizmadia érában sem volt kevesebb alkotó, a tánctagozat már létezett. Lehet, más értékítélettel bírtak? Fontos volt az alapító korszak és azon emberek munkája. 
  Szerintem a színház (színházi előadás) akkor jó, ha betölti a kultúrateremtő, és közvetítő feladatát, tükröt tartva a közönség elé, amikor az aktualitást fogalmazza meg. A Színháznak nem szabad politizálnia. A műsorterv összeállításával teszi azt. A megírt darabokban a szerző üzen az utókornak. Minden más erőltetésnek hat. A közönség meg eldönti, mit akar kihallani belőle, és dönt minden este.
   Emlék akad bőven. A régi nóta is azt fogalmazza meg, hogy „csak a szépre emlékezem”. Nekem viszont volt részem másban is, amikor először lecsökkentették a költségvetési keretünket és nem tudtuk belőle kiállítani az évadot.
   Mi tisztában voltunk azzal, hogy tartozunk a közönségnek és ÉRTÜK, vállalva a következményeket, a műsortervhez tartottuk magunkat. Majd kaptuk a „feketelevest” be- és feljelentéseket, revíziót. Aztán jött a sajtó és abban olvastuk, hogy fegyelmit kap a gazdálkodásért Gali László és Menkó Terézia. A füst nagyobb volt, mint a láng, helyesebben láng nem volt. Nem kaptunk fegyelmit.
   Az én életemben ez a „fejezet” ennek ellenére sem volt könnyű. Az új igazgató mellett helyt kellett állnom a munkámban, szakmai és emberi hitelemnek eleget téve. Szerencsére a városi ismerőseim, támogatásukkal ekkor is sokat segítettek.
    Az ezt követő időszak hozott nekem változást.  Kaptam egy felkérést egy budapesti céghez. Olyan érveket soroltak fel, amik észérvek voltak, amiken el kellett gondolkodnom, s a végén hosszas vajúdás után „beadtam a derekamat”, igent mondtam. Megváltam a SZÍNHÁZ-tól.  Nem volt könnyű! Budapesten is lépten-nyomon szemrehányást kaptam volt kollégáktól az elmenetelem miatt.
   Időközben felújították a Színházat. Szívet melengető volt, amikor 2000-ben az átadáshoz közelítvén, a fenntartó Heves megyei Önkormányzattól kerestek és meghívtak az átadó ünnepségre. (Csak zárójelben utalok rá, hogy a felújítási munkálatokat még a Gali érában kezdtük el, tanulmányterv szintig jutottunk, több évben pályáztunk a felújítási keretre, de valamennyiszer meghiúsult az önerő hiánya miatt.)
  Majd 2001-ben, amikor Csizmadia Tibor megnyerte az igazgatói pályázatot, a fenntartó részéről és a színházon belülről is utalást tettek rám a munkám miatt. Visszahívott és visszajöttem. Más munkakörbe, mint előtte. Amikor a budapesti cégnél bejelentettem a visszajöveteli  szándékomat, az egyik tulajdonos megkérdezte mi az ára a maradásomnak, a másik pedig azt mondta: „igen megértelek (!), gondolom: hiányzik az ügyelői hívó”.
   S hát mi tagadás, tényleg hiányzott.
   Sok-sok ügyelet lement úgy, hogy a hívón keresztül, mintha rádiójátékot hallgatnék, hallgattam az előadásokat. Az előbbiekben már utaltam rá, hogy vannak kedvencek. Amikor a hívón keresztül hallgattam az előadásokat, a kedvenc jelenetekhez mindig le lehetett érni a nézőtérre, mérve a közönség reakciót is.
   A fentiek alapján lett az én életemben is „három felvonás” a színházi munkásságom (Agria Játékszín – 2 év, Színház - első etap több mint 12 év, Színház második etap – több mint 5 év). Összesen szűk 20 esztendő. Ebből a húsz évből én most töredékeket, emlékeket és érzéseket, érzelmeket ragadtam ki. Akikkel együtt dolgoztam és olvassák a blog írásait, emlékezni fognak, s remélem emlékeket idézek meg vele, de talán azoknak sem lesz unalmas, akik színház szeretőként olvasnak bele.

(Katona Mária, Vókó János) a szerző

   Egyszer mindennek vége van! A színházi előadás is véget ér. A produkciót egyszer leveszik műsorról, az utolsó előadást mi színházi emberek a darab temetésének hívjuk. A régi érában az ilyen alkalmakkor szinte mindenki benn volt a Színházban. Ma már a tapsrendnél a szereplőket sem láthatja a közönség maradéktalanul. Épp nem régen kérdezte egy pedagógus másik megye Színházára utalva, hogy az első részben látták és a tapsnál a végén nem voltak ott, vajon mi lehet az oka?  Más a rend, mint régen.
  Nekem szerencsém volt, a pályafutásom idején mindig olyan munkahelyeim voltak, ahol szerettem dolgozni, jó kollektíva volt, s közülük is a Színházat szerettem a legjobban.  Sok-sok tapasztalat, sok-sok öröm, természetesen sok-sok üröm is. Az idő viszont mindent megszépít.
   Amikor elbúcsúztam, akkor vezette be a Színház az Örökös tagság rendszerét, s örültem annak, hogy mint alapító tag Gali László igazgató-főrendező, Csendes László színművész, és Rábl Róbert ügyelő mellett én is az elsők között vehettem át az örökös tagságomat jelentő oklevelet.

   Eljövetelem után tavasszal meglepetés volt számomra, amikor március 15-e alkalmával a Gárdonyi Géza Színházban való tevékenységemért Bánffy Miklós díjjal tüntettek ki. 

 

 
 A kitüntetés után Iglódi Istvánnal - Sata Árpáddal és Csendes Lászlóval - Hüse Csabával
 

   A díj mindig egy csapat munkáját  is fémjelzi. A színházi munka, bármely részét is nézzük, csak kollektív munka eredménye lehet. „Magányos farkas” vagy „Robinson Crusoe -ként” dolgozni Színházban nem lehet! Nekem szerencsém volt ebben is. Szakmailag, emberileg olyan jó kis csapatot alkottunk a Gazdasági Hivatalban (2012. április 1-vel már ez sem létezik – döbbenet!), hogy most, amikor írom ezt az anyagot, mindenkire kellemesen gondolok vissza.  Több volt kollégával máig is baráti kapcsolatban állunk.

A Gazdasági Hivatal munkatársaival: Szűcs Katalin, Orosz Csilla, Gulyás István, Vargáné H. Mária, Perge Jánosné, Bartuskáné Bakos Ágnes, Albach Anett, Csákvári Mária, Pap Lajosné, Verébné Kovács Katalin,

    Még mielőtt unalmassá válnék, befejezem.

  Köszönetet mondok Juhász Ferencnek, a blog tulajdonosának azért a szeretetért, amivel a kezdetek óta figyeli a Gárdonyi Géza Színház munkáját, s töretlen kitartással népszerűsíti a megalkotott értékeket!!
    Feri! A Társulat és a magam nevében tisztelettel köszönöm!

   Most, hogy már nem vagyok egri lakos, mindig felkapom a fejem és minden figyelmemet odafordítom, ha hallok, látok valamit, ami a volt „szűkebb hazám”-ról szól. Természetesen ebben a Gárdonyi Géza Színház különleges helyet foglal el. Nekem a Színház a munkahelyen kívül, egy híd is volt sok-sok barát és ismerős között – ott EGERBEN!
    Márai Sándor szavaival fejezem be az emlékezést:
   „Akárhová is menekülsz, munkába, szerepbe vagy magatartásba, az emberek nem engednek el, utánad nyúlnak, megkövetelik, hogy részt vegyél mozgalmaikban, megosszad gondjaikat, terveiket és reményeiket, kabátod szárnyát rángatják, s megtámadnak és kitagadnak, ha elvonulsz a közös feladatok elől. Bele kell nyugodnod – s ha művész vagy, gondolkodó, szemlélődő ember, nem könnyű ez! -, hogy az emberekkel kell tartanod. Velük kell sírnod és nevetned, s boldog és elégedett is úgy lehetsz csak, ha ők megengedik.”

Budapest, 2012. november 10.

                                  Menkó Terézia,
                                  a Gárdonyi Géza Színház örökös tagja

(A kiemelések a szerzőtől származnak.)

* Hozzászólás: Drága Teri, olyan jó volt olvasni a visszaemlékezéseidet.Kicsit elszomorít, hogy nálunk még senkinek nem jutott eszébe az örökös tagság sem egy kicsi időre se.A sok változás miatt azt is elfelejtik kik azok akiknek több évtizedes munkája van abban hogy valami létre jöhetett. Azzal szoktam vígasztalni magam, hogy megkérdeztek fiatalokat ki az a Dayka Margit nem tudták ...én még porszem sem tudnék lenni a cipőjén és lám őt is elfelejtik.De a saját emlékeinket nem veheti el senki,hogy 85-99-ig Egerben jó volt a bábszínházban dolgozni!!! Lovasy Erzsi