EMLÉKSZIK RÁ VALAKI? EMLÉKSZIK RÁJUK VALAKI?

Lőkös Ildikó dramaturg, a Színházi Dramaturgok Céhe társelnökének írása a színháztörténeti sorozat számára - 2.

 

Agárdi Ilona az egri színház alapítótagja volt, Gali László jó szimattal Debrecenből csábította ide.

a kép forrása:              a kép forrása:
terasz.hu                     hirosnaptar.hu

Tapasztalatával, bölcsességével fontos színészszemélyisége volt a társulatnak. Emlékszem, csodálatosan megrendítő Rebeccájára a Salemi boszorkányok-ban és frenetikusan komikus Karnyónéjára. De remek humora volt az Arzén és levendula gyilkos öregasszonyainak egyikeként is.  „Agárdy Gábor nevelt lánya volt – olvasom egy blog-bejegyzésben –, a színmûvészeti fõiskolát 1963-ban végezte el. Pályájának nagy részét vidéki színházakban töltötte, Egerben, Debrecenben, Veszprémben, Kecskeméten, Szolnokon, Békéscsabán, sok-sok főszerepet hagyva maga mögött. Filmekben is játszott, a Pesti háztetõk komoly, nagy szerepét számos epizódfigura követte. Emlékszik rá valaki?” – kérdezi a bejegyzése végén a blogíró... 

A Tehetségek és tisztelők című előadásban

   Hamarosan megismerkedtem férjével is, Pethes Györggyel (1934 – 1999), aki gyakran meglátogatta őt Egerben. „Színházi családba született – írta róla nekrológjában MGP – szülei is színészek voltak. Családjában minden fölmenő színész volt, a magyar színészettörténet dicső nevei. A színművészeti főiskoláról a legreménytelibb rendezőként kikerülten kezdte meg pályáját Debrecenben. Az elsők között rendezett Brechtet (Koldusopera). Elsőként ő adott főszerepet Anouilh: Romeo és Jeanette című darabjában egy debreceni pályakezdőnek, Latinovits Zoltánnak. Szendrő József igazgató a pesti Ódry Színpadon tartotta a bemutatót. Heves szakmai siker. Gyors adminisztratív beavatkozás. Betiltás. Nem dicső, nyílt színi botrány. Csak művelődéspolitikai elsumákolás. Perzekutori elkobzása színpadi szépségeknek. Máig emlékszem egy leleményére: a két szerelmes a szín két oldalán ült kerti székben, s anélkül, hogy közelítettek volna egymáshoz, kitárt karokkal összeforrtak a távolból, érzékibben, mintha egymáshoz tapadva ölelkeztek volna. Vagyis: Pethessel kezdődött egy új színházi nemzedék újat akarása. Leszámolás a szocialista naturalizmussal. Közelítés a szárnyaló képzelet színházához. Évtizedek múltán – akkor éppen Veszprémben – megrendezte ugyanattól a francia szerzőtől az Eurüdiké című darabot. Már nem újító volt. Nem újat akaró színházi borzas. Biztos szaktudású üzemvezetője lett a színháznak. Megbízható szakember. Rendezett Vaszary-bohózatot, Katona József Bánkját, rendezte Hofi estjeit a Madách Kamarában. Sosem adta magát színvonal alatt. Kidolgozottak, végiggondoltak voltak rendezései.”
  Pethes Gyuri kicsit kedvesebben, de hasonló kérlelhetetlenséggel mondta ki mindig, amit gondolt. Valóságos élő színháztörténet volt, de kíváncsi is volt a fiatalokra. Dolgozhattam is vele, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-t rendezte Egerben, majd máshová is elhívott. Felnőttként kezelt engem, a pályakezdőt, komolyan érdekelte, miről mit gondolok. Akkor észre sem vettem, milyen sokat köszönhetek neki. Amikor például darabokat kerestünk a következő rendezéséhez, máig tanulságosak azok a szempontok, melyek szerint válogatunk a világirodalomból. Gyakran fölhívtak később is, fölváltva, mindketten, mikor már Budapesten dolgoztam, s rendszeresen megbeszéltük a világ folyását. De még azt sem felejtem el, milyen jókat konyakoztam náluk. Konyak és cigi.
     De nemcsak én voltam az egyetlen fiatal, akire figyeltek. Még azokra is gondoltak, akiket nem is ismertek. Korai halálukban sokan megsirattuk őket, tudtuk, hiányozni fog szeretetük – ám amikor kiderült a végrendeletük ama passzusa, hogy a lakásuk árát mire szánják, annak a lakásét, ahol együtt konyakoztunk és cigiztünk, mégis megleptek bennünket, túlélőket.
   Dudi és Gyuri a végrendeletükben megemlítették, hogy mennyire szerettek utazni, és hogy fiatalon is milyen sokat jelentettek nekik ezek az élmények – ezért úgy döntöttek, hogy haláluk után adják el a Damjanich utcai lakásukat, és „az értékesített lakásingatlan vételárából hozzanak létre alapítványt azért, hogy a szűkös anyagi körülmények között élő fiatal színészházaspárok” külföldön nyaralhassanak. Ez lett a Pethes-Agárdi-díj, az alapítvány elnöke Gali László, és a névsor az írás elején azoké, akik már elnyertek egy-egy ilyen utazást. Az erről készült beszámolók a színházi társaság honlapján olvashatóak – ez az egyetlen kötelező fizetség a díjért.   
   Tudjuk, hogy a színház a pillanat művészete, akiket nem látunk a színpadon, hamar elfeledjük őket. Tényleg, ki emlékszik már Agárdi Ilonára vagy Pethes Györgyre? Akiket egyébként a szívük vitt el…

* Lőkös Ildikó a blog számára született írása a gardonyiszinhaz.hu-n, a theater.hu-n és a  zsambekinyariszinhaz.hu-n (amelyek a sorozatot teljes egészében átveszik) kívül megjelent a polusonline.com-on is.