Régi szép televíziós idők...


    A Magyar Televízió rendszeresen és gyakran közvetített élőben is és felvételről is színházi előadásokat. Már a televíziózás korai éveiben ott voltak az egri Gárdonyi Géza Színházban is.

  
1963                                     1965

     
   1988-ban a Magyar Színházi Intézetben szakmai tanácskozást rendeztek A video és a színházművészet címmel, melyről a Színház című folyóirat 1988/10. száma közölt beszámolót. Részletek Gali László egri direktor gondolataiból,  az előadások rögzítésének szakmai hasznáról, színház és televízió viszonyáról, egri televíziós felvételekről:
   

   ... a televíziós felvétel vagy egy videorögzítés, mondjuk a Színházi Intézet számára elsősorban erkölcsi elismertetést jelent. Olyan fokú elismertetést, amely művészi törekvéseket, színházi irányítási és alkotói szándékokat tud segíteni, s hozzá tud járulni ahhoz, hogy a műhelyek kialakuljanak és stabilak maradjanak. ... .
   A színház számára a dokumentum értéke a belső értékrend szempontjából igen nagy, még egy évadon belül is. A Művészeti Tanács számára például meg lehet könnyíteni és objektívabbá lehet tenni az évadértékeléseket, ha módjában áll visszatekinteni, az előadásokat viszszapörgetni. Néha meglepetéssel szolgál egy ilyen visszanézés: kellemessel vagy kellemetlennel. ... A belső műhelymunka szempontjából a videofelvétel ma már nélkülözhetetlen eszköze a próbafolyamatnak. Nélkülözhetetlen eszköze abból a szempontból - mert körülbelül eddig jutottunk el -, hogy hogyan látja a rendező, illetve a néző a próbafolyamatot. Ezért rendkívül fontos az, hogy a színész számára az is kiderüljön: hogyan működnek a színpadon a partnerek, hogyan működik az egész színházi gépezet. Ezt a folyamatot az előkészület bizonyos fázisaiban bemutatni nagyon fontos lenne az előadás minden alkotója számára, de sajnos nincs rá példa.
  Tapasztalatból mondom, hogy nagyon sokat segítenek - ha vannak - a helyi tévéstúdió számára készült előzetesek a próbafolyamatokról. Ezek kifejezetten szervezési és propagandacélokat szolgálnak, tehát hasznosak. A szájpropaganda ugyanis - amit mi olyan fontosnak tartunk - legtöbbször nem objektív, és általában nem is a készülő produkció lényegét érinti. Nagyon sokat segít tehát, ha már a próbafolyamatokból objektív benyomásokat szerezhet a néző, vagy a már elkészült előadást is láthatja a helyi televízióban. (A Miskolci Városi Televízió munkatársai - akik a tavalyi Agria Játékokon bemutatott Tamási művet, az Énekes madár című alkotást sugározták Miskolcon nagyon jó fogadtatásról számoltak be nekem. Miskolcon ennek már hagyománya van, hogy a színház előadásait a városi tv sugározza.) ...
  A Filmmúzeumban például ismerős élmény, hogy valamire úgy emlékeztünk, mint remekműre, és szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy az illető filmet akkor remeknek tartottuk, de mára már valami egészen mást jelent. Vagy éppen az értékeket fedeztük fel újra. Gondolom, hogy a múlt emlékeivel való szembesülés színházi területen épp ily fontos lehet, és ezért a hozzáférhetőséget meg kell oldani a Filmmúzeum mintájára, egy Színházi Videomozi létesítésével. Ki lehetne próbálni, mondjuk úgy, hogy egyes mozikban a meglévő felvételekből vetítenénk a színházi előadásokat. Annak idején elterjedt, hogy nem lehet Az ügynök halálát látni, mert letörölték; mennyire megörültünk, mikor kiderült, hogy megvan. Kiváló, nagy színészeink főszereplésével sok olyan előadás van birtokunkban, amelyet – úgy gondolom - nemcsak a szakma nézne meg, és ezekből egy repertoárt lehetne összeállítani, olyasformán, ahogy a tévében van rendező  sorozat. Az ilyen vetítések kereskedelmi forgalmából talán egy kis pénzhez juthatna a Színházi Intézet. Aki ezekre beül, az eleve tudná, hogy színházi előadást lát majd, és biztos vagyok benne, hogy lenne érdeklődés, hiszen nem a felvételek minősége érdekelné, hanem Tőkés Anna, Ladányi, Pécsi Sándor, Uray, Páger vagy Ruttkai Éva játéka.
   Fontos, hogy a felvételek körülményei javuljanak. ... De vannak kiemelkedően jó példák is, így legutóbbi felvételünk, a Figaro házassága esetében (* az előadásról a sorozat 32. részében, itt): ezt az előadást a stáb többször megnézte, felkészült, s a felvétel nem egynapos volt; a világítás teljes átkomponálására került sor, mert olyan speciális effektusok voltak az előadásban, amelyeket a film vagy  a tévé nyelvére kellett adaptálni, s ehhez természetesen egy felvételi nappal többre volt szükség.

   Wisinger István vezette be a közvetítést.

 



 

Úgy gondolom, legalább három felvételi nap kellene ahhoz, hogy egy kamerapróbás, világítási napot is meg lehessen szervezni. A rádióban, amelyiknél sokkal kevesebb a technikai nehézség vagy a hibaforrás, eleve kétszer veszik fel az előadásokat. Azt hiszem, nekünk is el kellene jutni odáig, hogy az egyszerű felvételek esetében is - nem az élő adásokra gondolok természetesen – legalább kétszer kellene felvenni az előadásokat, időt hagyva az utómunkálatok, montírozás stb. számára. A legjobb változat valóban az, amikor koprodukcióra kerül sor, s a beérett színházi előadást, a helyszínen stúdióvá átalakítva a színpadot, s mondjuk egyhetes felvételi programban, valamilyen plusz belső igénnyel veszik fel. Ez egyaránt többletmunkát jelent a színház számára s a tévé számára is; a célnak megfelelően át kell alakítani a díszletet, mintegy több nézetre megszervezni a színpadi látványt, valósággal „stúdiósítani" a színpadot, ami több költséggel és több idővel jár, de nyilvánvaló, hogy összehangolt együttműködése a legjobb módja annak, hogy egy színházi előadás a maga teljességében tudjon megjelenni. Gyakorlatból tudom persze, hogy erre van a legkevesebb kapacitás, de mindenkinek, aki ezen a területen dolgozik, azon kellene gondolkoznia, miképpen fejlődhetne a színházi videózás ebben az irányban. (Talán nemcsak a televízióval koprodukcióban!)
   Alapvető kérdés, hogy ilyenkor ki legyen a közvetítés és a felvétel vezetője. Úgy gondolom, kevés színházi rendező rendelkezik olyan televíziós rendezői gyakorlattal, hogy az említett stúdiókörülmények között egyedül meg tudja ezt oldani. ... Másfelől arra kell törekednünk, és ezt végeredményben mégis nagyon fontosnak tartom, hogy a néző számára minél jobban megközelítsük az előadás nézőtéri aspektusát. Így maradjon meg az előadás teljessége, melyet a néző számára létrehozott felvételben igenis meg kell kísérelnünk helyreállítani az összes lehetséges technikai hátrányával együtt. Ma már azért nem ott tartunk, ahol ezelőtt tizenöt-húsz évvel, amikor sok olyan durva baki előfordult, hogy nem találtuk meg kamerával az akcióban lévő színészt, és közben egy biztonsági rutinkameraállással beadtuk a nagytotált. Ezen régen túl vagyunk. Sokkal több belső igényesség, sokkal több szeretet és eredmény kíséri ezt a munkát. ...
   A videózás az intézményekben, az iskolákban és hovatovább a magánháztartásban egyaránt gyakorivá válik. Sokat beszélünk a házi videózás erkölcsi és ízlésromboló veszélyeiről. A kínálatot, a választékot ezen a téren is bővíteni kellene: értéket, felbecsülhetetlen értéket adni az emberek kezébe, egy-egy régebbi vagy újabb színházi előadás kazettájával.

EMLÉKSZIK RÁ VALAKI? EMLÉKSZIK RÁJUK VALAKI?

Lőkös Ildikó dramaturg, a Színházi Dramaturgok Céhe társelnökének írása a színháztörténeti sorozat számára - 2.

 

Agárdi Ilona az egri színház alapítótagja volt, Gali László jó szimattal Debrecenből csábította ide.

a kép forrása:              a kép forrása:
terasz.hu                     hirosnaptar.hu

Tapasztalatával, bölcsességével fontos színészszemélyisége volt a társulatnak. Emlékszem, csodálatosan megrendítő Rebeccájára a Salemi boszorkányok-ban és frenetikusan komikus Karnyónéjára. De remek humora volt az Arzén és levendula gyilkos öregasszonyainak egyikeként is.  „Agárdy Gábor nevelt lánya volt – olvasom egy blog-bejegyzésben –, a színmûvészeti fõiskolát 1963-ban végezte el. Pályájának nagy részét vidéki színházakban töltötte, Egerben, Debrecenben, Veszprémben, Kecskeméten, Szolnokon, Békéscsabán, sok-sok főszerepet hagyva maga mögött. Filmekben is játszott, a Pesti háztetõk komoly, nagy szerepét számos epizódfigura követte. Emlékszik rá valaki?” – kérdezi a bejegyzése végén a blogíró... 

A Tehetségek és tisztelők című előadásban

   Hamarosan megismerkedtem férjével is, Pethes Györggyel (1934 – 1999), aki gyakran meglátogatta őt Egerben. „Színházi családba született – írta róla nekrológjában MGP – szülei is színészek voltak. Családjában minden fölmenő színész volt, a magyar színészettörténet dicső nevei. A színművészeti főiskoláról a legreménytelibb rendezőként kikerülten kezdte meg pályáját Debrecenben. Az elsők között rendezett Brechtet (Koldusopera). Elsőként ő adott főszerepet Anouilh: Romeo és Jeanette című darabjában egy debreceni pályakezdőnek, Latinovits Zoltánnak. Szendrő József igazgató a pesti Ódry Színpadon tartotta a bemutatót. Heves szakmai siker. Gyors adminisztratív beavatkozás. Betiltás. Nem dicső, nyílt színi botrány. Csak művelődéspolitikai elsumákolás. Perzekutori elkobzása színpadi szépségeknek. Máig emlékszem egy leleményére: a két szerelmes a szín két oldalán ült kerti székben, s anélkül, hogy közelítettek volna egymáshoz, kitárt karokkal összeforrtak a távolból, érzékibben, mintha egymáshoz tapadva ölelkeztek volna. Vagyis: Pethessel kezdődött egy új színházi nemzedék újat akarása. Leszámolás a szocialista naturalizmussal. Közelítés a szárnyaló képzelet színházához. Évtizedek múltán – akkor éppen Veszprémben – megrendezte ugyanattól a francia szerzőtől az Eurüdiké című darabot. Már nem újító volt. Nem újat akaró színházi borzas. Biztos szaktudású üzemvezetője lett a színháznak. Megbízható szakember. Rendezett Vaszary-bohózatot, Katona József Bánkját, rendezte Hofi estjeit a Madách Kamarában. Sosem adta magát színvonal alatt. Kidolgozottak, végiggondoltak voltak rendezései.”
  Pethes Gyuri kicsit kedvesebben, de hasonló kérlelhetetlenséggel mondta ki mindig, amit gondolt. Valóságos élő színháztörténet volt, de kíváncsi is volt a fiatalokra. Dolgozhattam is vele, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-t rendezte Egerben, majd máshová is elhívott. Felnőttként kezelt engem, a pályakezdőt, komolyan érdekelte, miről mit gondolok. Akkor észre sem vettem, milyen sokat köszönhetek neki. Amikor például darabokat kerestünk a következő rendezéséhez, máig tanulságosak azok a szempontok, melyek szerint válogatunk a világirodalomból. Gyakran fölhívtak később is, fölváltva, mindketten, mikor már Budapesten dolgoztam, s rendszeresen megbeszéltük a világ folyását. De még azt sem felejtem el, milyen jókat konyakoztam náluk. Konyak és cigi.
     De nemcsak én voltam az egyetlen fiatal, akire figyeltek. Még azokra is gondoltak, akiket nem is ismertek. Korai halálukban sokan megsirattuk őket, tudtuk, hiányozni fog szeretetük – ám amikor kiderült a végrendeletük ama passzusa, hogy a lakásuk árát mire szánják, annak a lakásét, ahol együtt konyakoztunk és cigiztünk, mégis megleptek bennünket, túlélőket.
   Dudi és Gyuri a végrendeletükben megemlítették, hogy mennyire szerettek utazni, és hogy fiatalon is milyen sokat jelentettek nekik ezek az élmények – ezért úgy döntöttek, hogy haláluk után adják el a Damjanich utcai lakásukat, és „az értékesített lakásingatlan vételárából hozzanak létre alapítványt azért, hogy a szűkös anyagi körülmények között élő fiatal színészházaspárok” külföldön nyaralhassanak. Ez lett a Pethes-Agárdi-díj, az alapítvány elnöke Gali László, és a névsor az írás elején azoké, akik már elnyertek egy-egy ilyen utazást. Az erről készült beszámolók a színházi társaság honlapján olvashatóak – ez az egyetlen kötelező fizetség a díjért.   
   Tudjuk, hogy a színház a pillanat művészete, akiket nem látunk a színpadon, hamar elfeledjük őket. Tényleg, ki emlékszik már Agárdi Ilonára vagy Pethes Györgyre? Akiket egyébként a szívük vitt el…

* Lőkös Ildikó a blog számára született írása a gardonyiszinhaz.hu-n, a theater.hu-n és a  zsambekinyariszinhaz.hu-n (amelyek a sorozatot teljes egészében átveszik) kívül megjelent a polusonline.com-on is.

Lőkös Ildikó dramaturg, a Színházi Dramaturgok Céhe társelnökének írása a színháztörténeti sorozat számára - 1.


 

Lőkös Ildikó

EMLÉKSZIK RÁ VALAKI? EMLÉKSZIK RÁJUK VALAKI?

Különös névsor: Jelinek Erzsébet, Tóth Máté, Némethy Zsuzsa, Nagy Csongor Zsolt, März Fruzsina, Zayzon Zsolt, Kató Emőke, Szűcs Ervin, Mórocz Adrien és Kovács Lehel. Valamennyien magyar nyelvű színházakban játszó fiatal színészek, az életben összerakhatóak házaspároknak és csodálatos utazások vannak mögöttük.

De hogy kapcsolódik mindez az egri Gárdonyi Géza Színház történetéről szóló sorozathoz?

   A válaszhoz hadd kezdjem személyes emlékkel. A Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakán (akkor még főiskola) 1988-ban végeztem, és az előző évadban megalakult Gárdonyi Géza Színház állandó társulatának igazgatója, Gali László igent mondott bejelentkezésemre. Azért választottam a Heves megyei színházat, mert sok barátom, iskolatársam – Román Judit, Epres Attila, Kocsis György, Dimanopulu Afrodité, Megyeri Zoli, Czvetkó Sándor már az előző évben ideszerződött, láttam őket előadásokban, úgy éreztem, itt, ebben a friss közegben szívesen dolgoznék. Nagyszerű rendezők fordultak meg itt, Valló Pétertől a lengyel Andrzej Rozinig, ez is csábító volt.



Lengyelországi turnén (balra Ludányi Andrea ügyelő)

Az első munkám Szőke István mellett volt, a Tehetségek és tisztelők című Osztrovszkij műben. Szőke Pista ugyan nem sokat tudott mit kezdeni egy pályakezdő „mindenlébenkanállal”, de elviselt maga mellett. A színészekkel hamar összebarátkoztam, Gali is finoman elkezdett nevelgetni – arany életem volt – legalábbis úgy éreztem. De nem mindenki bánt velem ilyen kesztyűs kézzel. Ott volt az a színésznő, aki gyakran leült mellém beszélgetni vagy baktattunk együtt haza a színészházba – miközben mesélt és engem is meséltetett. Ezeken az alkalmakon szinte többet tanultam színházról, elhivatottságról, szenvedélyről, mint a főiskola négy éve alatt. Pedig jóformán minden mondatomban belekötött, mindent megkérdőjelezett. Lehűtött, ha valamiért nagyon rajongtam, kérdéseket tett föl, ha valamit szapultam. És izgalmas volt látni, ahogy próbált, ahogy egy szerepet elemzett, ahogy a szöveghez viszonyult. Dudit – vagyis Agárdi Ilonát (1940 – 2001) – mindnyájan becsültük, tiszteltük, a „nagy öregek” közt tartottuk számon, pedig ahogy most számolom, akkoriban nem volt még ötven se. 

Az írás folytatása a következő részben!
  

Arthur Miller: Két hétfő emléke

Szíki Károly, Győrvári János, Szatmári György

    1988.03.11.

Magas, fekete falaktól körülvett, elhanyagolt műhely. Kintről, a maszatos üvegen csak tompítottan jutnak be a fények és a zajok. Gépalkatrészek, csomagolópapírok, nyomtatványok hevernek mindenfelé. Ebben a reménytelenül sötét katlanban pereg Arthur Miller: Két hétfő emléke című darabjának cselekménye. A neves amerikai szerző egyfelvonásosát március 11-én, pénteken este mutatja be az egri Gárdonyi Géza színház társulata a stúdió sorozatban.
   Teljesen felborul ezúttal a megszokott rend: a nagyszínpadot a nézőtér felé lezárták és a nézők maguk is a játéktérben, a díszletek közt foglalnak helyet. (Az első sorban például valódi alkatrészes ládákra kell letelepedni.) Ezért ezúttal a színház hátsó bejáratánál várják a közönséget a jegyszedők.
  A darab rendezője, Szabó Ágnes öt évet dolgozott Erdélyben, a szatmári Északi Színházban, illetve vendégként Kolozsvárott. Tavaly ősszel települt át Magyarországra és a fiatal társulathoz csatlakozott.

     - Nehezítette-e a rendezői munkát ez a szokatlan színpadi megoldás? – kérdeztük az egyik próba után. 
 

  - A nézők nagyon közel vannak a színészekhez, ezt a körülményt mindenképpen figyelembe kell venni – válaszolta. – A harsányság, a gesztusok és a hangerő eltúlzása, ami egyébként a távolság áthidalásához gyakran szükséges, itt zavaró lenne, sokkal hatásosabb a visszafogott játékstílus. Ugyanakkor a veszekedések, dühkitörések időnkénti fortissimói így még hangsúlyosabbá válnak. 

    - Gyakran mondogatjuk, hogy a színház jelen idejű művészet. Mik azok a vonások, amelyeket Ön ebben az 1954-ben, Amerikában íródott drámában ma, Magyarországon időszerűnek érez?

   - A mű lényegében arról szól, hogy az ember taposómalomban él. Ha nincs ereje, kitartása és főleg hite hozzá, hogy kitörjön az elszűkítő környezetből, az egymásra zuhanó napok monoton robotjából, ha nem képes a maga teljességében élni az életet, megszűnik lélekben létezni. A megállíthatatlanul szállongó porban nap-nap után megjelenő emberek különféle stratégiákkal próbálkoznak. Ám útjuk többnyire alkoholizmusba, önmegtagadásba, leépülésbe torkollik…  Ez a darab úgy figyelmeztet a hit és az akarat fontosságára, hogy a hiánya nyomában járó pusztulást mutatja meg. Ettől válik megrázóvá, de meggyőzővé is. Ma, amikor különböző okok miatt egyre jobban tejed a pesszimizmus, a passzív belenyugvás, e gondolatok aktualitása, fontossága tagadhatatlan.

    - A főhősnek, Bertnek mégis sikerül kitörnie ebből az ördögi körből…   

   - Ő tulajdonképpen maga az író. Miller valóban dolgozott két évet egy hasonló helyen, mielőtt egyetemre ment volna és a legkedvesebb színművének tartotta a Két hétfő emlékét, nyilván önéletrajzi vonatkozásai miatt is. Bertben, aki szabad perceiben a Háború és békét olvassa, mindvégig él a remény, hogy tanulni fog, és az a képesség is, hogy ne a könnyebb ellenállás felé haladjon. Ezért sikerül megszabadulnia a kilátástalan sorsok e gyűjtőhelyéről.

  Miller ezt írta a darab születéséről: „Úgy éreztem, az emberi összetartozásnak még a fogalma is darabjaira hullott… Azt reméltem, hogy meghatározhatom önmagam előtt is a remény értékét, azt, hogy miért kell belekapaszkodni és azoknak a hősiességét, akik legalább tudják, hogyan viseljék el a reménytelenséget.”
   Az előadás nem ígér felhőtlen szórakozást. Tükröt tart elénk, őszinte önvizsgálatra kényszerít. Erre a szembesülésre szükségünk van, hogy szembe tudjunk szállni azzal a bizonyos észrevétlenül szitáló szürke porral, mely nemcsak a Miller által megrajzolt és Menczel Róbert díszleteivel megjelenített színpadbéli műhelyben szitál megállíthatatlanul…

                                                                Koncz János

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész), Hašek - Aldobolyi Nagy - Szenes – Bodrogi: Charley nénje (33.rész), Svarc: Elvarázsolt testvérek (35.rész)